Ivory H. Yaxley

Tárgy: Ivory H. Yaxley Pént. 29 Aug. 2014 - 22:06

Ivory Heloise Yaxley

Iv, Ivory

Kor: 17 Ház: Hollóhát Évfolyam: 7. Oldal: Semleges

Jellem:

A családomban a hozzám hasonlókat nem szívlelik különösebben. Olyan vagyok számukra, mint egy makacs pattanás, melytől képtelenség szabadulni, így a fogakat összeszorítva kell tűrni az emberek ráirányuló pillantását, melyben a kíváncsiság és a kedélyes lenézés alkot kellemetlen keveréket. Az aranyvérű családok hűtlen fekete bárányaira, mindenki tudja, a kitagadás vár; ezt előbb vagy utóbb, de minden botor rebellis kiharcolja magának. Én azonban nem vagyok lázadó, távol áll tőlem, hogy felemeljem a szavam az általam helytelenített dolgok ellen – de a beilleszkedésre sem vagyok képes.

Bizonyos mértékig önhibámon kívül váltam megtűrtté, felesleges kolonccá családom nyakán – vakon jöttem a világra, ez a rendellenesség pedig nem illett az aranyvérű arisztokrácia csillogó tökéletességéhez. Nem dobtak el vagy alacsonyítottak le úgy, mintha kvibli volnék, de mindig éreznem kellett, hogy kevesebbet érek, mint egészségtől üde társaim. Szüleim szemében is mindig a szép és ízig-vérig fennkölt nővérem volt az etalon, nekem be kellett érnem a másodhegedűs szerepével.

Mellőzöttségemnek minden bizonnyal szerepe volt abban, hogy értékrendem és gondolkodásmódom is elidegenedett a szüleim által képviselt elvektől, habár a velük szemben állva átjáró feszélyezettség, elfogódottság, tartózkodó alázat képtelenné tett arra, hogy hangot adjak nemtetszésemnek, kiálljak magamért. Másokkal szemben nem vedlettem le a belém nevelt hűvös gőgöt, az úrihölgyektől megkövetelt tartózkodó nyájasságot; megmaradtak bennem a tanultak származásomról és az általam nem ismert közönséges világról is, melynek embereiről azt tanították, kevesebbek, alacsonyabb rendűek nálunk. Ezzel ütköztek meg a tények, a tapasztalatok, a Roxfortban elsajátított ismeretek, melyek felébresztettek ugyan, de büszkeségem, arisztokrata öntudatom falát nem rombolhatták le egészen. Túl mélyen ivódtak belém származásom szabályai.

Sokan beképzeltnek látnak és megközelíthetetlennek – ők nagyot tévednek. Pesszimizmusba és önsajnálatba hajló érzékenységem, ingadozó önbizalmam gyengévé tesznek, kiszolgáltatott vagyok az életemet irányítókkal szemben, mégsem tudok nemet mondani. Fejet hajtok azok előtt, akik nem szeretnek, és akik boldogtalanságra ítéltek, de a belém nevelt gőggel, távolságtatással kezelem azokat, akiknek a mosolyára, életük szabadságára úgy irigykedem.

Ritkán látni őszinte örömmel nevetni, a rosszmájú szóbeszédeket terjesztők szerint nem is vagyok képes rá, de ezeket a mindig sértő hangokat rég megtanultam kizárni. Azt hiszem, közülük néhányan irigységgel néznek rám; aktív szociális életem, ilyen-olyan komolyságú baráti kapcsolataim, hódolóim, a tény, hogy mindig akad partnerem, ha valahol meg kell jelenni és túlontúl büszke tartásom talán azt az érzetet kelti, hogy mindezt nem érdemlem meg. Talán így is van.

Szerencsétlen vagyok, mert két homlokegyenest ellentétes akarat és szellem küzd bennem; ösztönszerűen keresem a kihívásokat, a versenyhelyzeteket, melyek nemhogy kifárasztanak, de új energiákkal töltenek fel, tevékeny vagyok és társaságban szeretem hallatni a hangom, szeretek szórakozni – tehát természetemtől idegen, hogy igazán boldogan éljem egy úrihölgy életét.

De mit tehetnék? Az igazság az, hogy ha látnék is kiutat, nem lépnék rá. A vér szava szent; az életemben pedig minden adott: jólét, biztonság, kényelem, gondtalanság. Bármennyire is fájó, nem vagyok elég bátor, hogy mindezt kockára tegyem.

Küllem:

Karcsú, nyúlánk termetű vagyok; sovány alkatommal arányos, finom idomokkal, melyek sem fiatalabbnak, sem idősebbnek nem mutatnak a koromnál. Naptól óvott bőröm, anyám szavaival élve a legszebb, érinthetetlen hószínbe öltöztet, noha arcomon ezer szeplő küzd a szépítőszerek hatalmával, hogy elcsúfíthassák a fiatal bájtól ragyogó arcot. Anyám legnagyobb bánatára súlyos szépséghibámmal, a szeplők tömegével nem sikerült mit kezdeni – úgy fest, a külsőm sem üthet el a lényemtől, melyben szintén van valami, ami arisztokrata hozzátartozóimnak nem felel meg. Pedig lágy, finoman ívelt vonású arcom a sűrű, derekamat simogató hajzuhataggal minden kétséget kizáróan impozáns benyomást kelt – nos, igen, ezt tapasztalatból tudom. Megjelenésem kifogástalan; könnyed eleganciával, alkalmanként halvány kacérsággal tudom viselni nőies, letisztult, galleonok százain és ezrein vásárolt ruháimat, amihez remekül illik büszkén egyenes tartásom és kecses mozgásom. Kevesen mondanák meg, hogy vak vagyok, az egyetlen árulkodó jel kerek, hosszú szempillák sátrába vont tekintetem semmibe révedő üressége – ahogy azt sokan élénk képekben leírták már.

Történetem:

- Nem is olyan sokára úgy fognak hívni: Mrs. Woodard.
Fred mosolya és a szemei körül megjelenő apró ráncok elgondolkodó kifejezést kölcsönöztek egyébként kellemes arcának, miközben a titulust ízlelgetve Ivory-re tekintett.

A Három Seprű egyik szegletében álló asztal mellett ültek kettesben, két korsó ízletes vajsör társaságában. A sarokba tolt asztal mellett nem székek álltak, helyettük fakeretes, párnázott ülőalkalmatosság ölelte körül a sarok felöli oldaláról, félkörben az asztalt, így lehetőséget kínálva az ott helyet foglalóknak akár a bensőséges összebújásra is. Habár a kocsmában tartózkodó roxforti diákok olykor a pár felé tévedő pillantásaiból ki lehetett olvasni, hogy úgy vélik, egy randevú folyik éppen a sarokasztalnál – Fred és a lány vajsörös korsója mindvégig baráti távolságban maradt egymástól, ahogy Ivory is széles, puha sálját terítette vállára; az ölelte körbe, védve az ablak mellett beáramló hűvös légáramlattól.

- A Miss Yaxley-nél ez sem rosszabb.
A lány hangjában ott csengett a játékos mérlegelés jelenlegi és jövőbeni megszólítása között, de az ajkán feltűnő mosolyba leheletnyi gúny is vegyült, melynek a szavaival együtt alkotott jelentését a fiú magyarázat nélkül is sejteni vélte. – Értette, hiszen egy cipőben jártak.

- Elképzelem, ahogy évek múlva majd plüssfotelekben terpeszkedünk a szalonban, a kandalló mellett; én pipázok, te olvasgatsz valamit…egy ideig hallgatjuk a csendet, a nagy falióra monoton kattogását, majd talán kedélyes társalgásba kezdünk a legutóbbi bál társasági felhozataláról. Merlin szakállára, pont úgy fogunk festeni, mint a szüleim!
Fred – hivatalos nevén Frederick – a hatás kedvéért teátrális felkiáltása mellé még egy remekbe szabott ijedt képet is produkált, jelezni kívánva, milyen súlyos traumaként élte meg a felismerést; de rá kellett ébrednie, produkciója hiábavaló volt, a vak lány nem láthatta alakítását. De Ivory így is nevetett – leginkább azon, hogy mardekáros barátja és jegyese milyen mértékben képes produkálni magát. A fiú mindig is ilyen volt; nagyhangú és tréfásan beképzelt, emellett különös tehetséggel kezelte az őt körülvevőket is
- És végtelenül unalmasak is leszünk – fűzte hozzá a lány készséggel.

Néhány pillanatra hallgatás állt be köztük, aminek során mindketten kedélyes mosollyal kortyolgatták az italukat. Csupán gondolataik siettek egyre távolabb – hogy ezzel párhuzamosan mosolyuk is elhervadjon a vajsör habjával ékesített ajkukon. Végül Ivory törte meg a némaságot, immár elfojtott sóhajtól terhes hangon.
- Ilyen egyszerű lenne?
- Azt hiszem, igen.
Fred tömör válasza szemben állt a tekintetében sötétlő komorsággal, mely egy pillanatra képes volt még azt az örök vidám és szemtelen csillogást is elűzni, mely mindig ott ült a szürke íriszekben.
- Engem veszel el, pedig mást szeretsz. Egy életre boldogtalanná teszlek majd…
- Neked sem én vagyok a szőke herceg, nem? – próbálkozott meg Fred jól ismert, szemtelen vigyorával, mely azonban most hamisnak tűnt.
- De nekem nincs senkim.

A fiú jobbját Ivory az asztalra fektetett hideg kezére helyezte. A lány nem húzódott el, de arcán egyetlen izom sem mozdult, mintha észre sem vette volna az érintést.
- Legalább jól megvagyunk együtt. Ez is valami – mormolta Fred.

***

A sötétre lakkozott, terebélyes íróasztal mögött magas, egyenes tartású férfi árnyéka vetült a padlóra. Kimért léptekkel, napóleoni kéztartással ingázott puritán berendezésű, komor dolgozószobájának két fala között. Oda sem pillantott, mikor nyílt az ajtó, és egy karcsú alak lépett asztala elé.
- Ülj le, kérlek. Kellemetlen hírt kell közölnöm veled…kényes ügy, igazán kényes, de nem cselekedhettünk másképpen…

Ivory engedelmesen helyet foglalt, miközben megállapította: bármilyen kellemetlen dologról lesz is szó, apja azt csupán a szertartás kedvéért titulálta kényes ügynek, valójában szemernyi kétely sem merült fel benne, döntését is már rég meghozta, amivel kapcsolatban pedig ugyanolyan kérlelhetetlen, mint bármikor máskor.

- Miről van szó, édesapám?
A két hang mind erőben, mint színben élesen elütött egymástól, csupán tiszta, irodalmi hangzásuk tette őket hasonlóvá.

- Az eljegyzésedet Frederick Woodarddel legnagyobb sajnálatomra kénytelen voltam felbontani. – A kissé már pocakosodó férfi ítéletet mondott, anélkül hogy megdöbbent, a székben mindinkább összeroskadó lányára akárcsak egy pillantást vetett volna. - Árulóvá lett bátyja nem csupán magára hozott szégyent azzal, hogy Dumbledore bérencévé szegődött, hanem a családjára is. Bármennyire fájlalom is, hogy régi barátságunkat az Woodard családdal meg kell szakítanom, kötelességünk elfordulni fajunk meggyalázóitól. Nem nyújthatod kezed egy rangjában megingott férfinak.
Lassú monotonitással hangzottak a családfő megmásíthatatlan szavai, ’fájlalása’ sablon volt csupán, melynek használata illet az adott közegbe.

- De Frederick nem tett semmi rosszat! Ő hűséges.
A szavak erőtlenek voltak a férfi hangja mellett. Az gond nélkül elnyomta a lány panaszát, és mindeközben tudomást is csak alig vett dolgozószobájának ritka látogatójáról.

- Nem érted? Ostoba lány! – Inkább megvetés volt e kissé megemelt hangban, mint düh. Az apát legfeljebb, ha bosszantotta általa kissé félresikerültnek ítélt lánya, akiben aligha találhatott örömet. Eszes volt ugyan, de mit számít az egy úrihölgynél, akinél az elsődleges cél a lehető legelőnyösebb frigy megkötése? - A Woodard név bemocskolódott - számodra az ifjú Woodard többé nem létezhet. – Újabb visszavonhatatlan ítélet. A lány arca pedig még egy árnyalattal halványabb színt öltött.
- Persze jól látom, hogy a család becsülete a te szemedben mit sem számít, ha ez azzal jár, hogy uralkodnod kellene szeszélyeid felett. De jól figyelj most rám; új házassági ajánlatot kaptál, amit örömmel el is fogadtam, és aminek te hasonlóan nagy boldogsággal fogsz eleget tenni – különben nem vagy többé a lányom. Megértetted?

A társalgás kezdete óta a férfi most először fordult lánya felé, tekintete azonban hangjával összecsengve fenyegetően mustrálta a lányt és annak önkéntelen reakciót. Az nem láthatta, ahogy apja keskeny ajkán egy fintor ráncával fordítja el fejét, miután arra a megállapításra jutott, hogy jobb lesz mielőbb nyélbe ütni a házasságot, mielőtt Dolohov meggondolja magát. Mégiscsak csoda, hogy ilyen kedvező üzlettel keljen el egy ilyen hálátlan, hibáit eltagadni ne tudó bakfis.
- Úgy lesz, apám, ahogy kívánod.
- Ez a beszéd.
A lány karjai ölében egymásra fektetve pihentek. Most keze ökölbe szorult, körmei bőrébe vájtak.
- Férjed egy köztiszteletben álló, kitűnő családból való úr lesz, Mr. Levin Dolohov. Ugyebár tudjuk, hogy ilyen jó fogásra a te esetedben nemigen lehetett számítani, ezért is olyan örömteli Mr. Dolohov váratlan ajánlata, nem igaz?

A fülét a szépen megmunkált tölgyfaajtóra szorító kíváncsi most elhagyta pozícióját. A falnak vetette hátát, feje kissé kóválygott.
- Szegény, szegény kicsi Ivory…- suttogta maga elé szinte hang nélkül, tekintetében súlyos gondolatok árnyékával.

Ivory még ültében is szédült az elhangzottaktól, amikor pedig arra került a sor, hogy távozzon, tartott tőle, hogy lábai nem lesznek képesek szolgálatukat elvégezni. Azok mégis engedelmeskedtek; szinte hangtalanul surrant ki a remegő kezeivel résnyire nyitott ajtón.

A szobában egyedül maradt férfi nem láthatta az ajtó mögött várakozó alakot, aki miután a folyosó a bezáruló ajtó nyomán újra félhomályba borult, előrébb lépett.
Pedig nem volt szükség rá, hogy felhívja magára a figyelmet, Ivory enélkül is tudta, hogy nincs egyedül. Arca a másik fiatal lány felé fordult, noha az üres szempár elnézett Athalie feje mellett. Majd anélkül, hogy bármit is szólt volna, továbbindult a folyosón.
Athalie-t meglepte és egyben sértette is húga szótlansága, már csupán dacból sem hagyta volna elsétálni a lányt. A nyomába szegődve felvette lépéseinek ritmusát.

- Dolohov nagy ember – jelentette ki nyomatékkal, amivel egy pillanata sikerült megtörnie Ivory lépéseinek egyenletességét. - Kering róla néhány szóbeszéd; egyesek például azt suttogják, hogy meggyilkolta a nejét. Ilyet közönséges – gyávaságtól és hitványságtól korlátozott - ember nem mer megtenni.

Athalie többet tudott Dolohovról, mint húga, lévén jártasabb volt apja ügyeiben, és jól ismerte a halálfalók csoportját is, melyhez mind Dolohovot, mint a Yaxley családot szoros kötelékek fűzték. Ivory ugyan nem volt ilyen tájékozott, de felületesen ő is ismerte a férfit, akinek egy korábbi fogadáson be is mutatták. Az akkor jelentéktelen élményre most szorongással gondolt vissza – a harmincas éveiben járó, hűvös modorú férfi nem tett rá túl jó benyomást. Ez az élmény pedig anélkül, hogy tudatosult volna a lányban, még kiegészült a közszájon forgó pletykákból levonható következtetésekkel is.
Ivory nem félt, de tartott a férfitól.

- Nem tudod, mit beszélsz.
Athalie egy apró kuncogással felelt húga halk szavaira.
- Oh, nagyon is tudom. Ahogy azt is, hogy meg vagy rettenve és irtózattal hallgattad, amit róla mondtam… Azt hiszem, hogy igazad van; nem illesz hozzá, te boldogabb lettél volna azzal a ficsúrral, habár szeretni őt sem tudtad. – Utolsó szavainál a jól kiszámított kegyetlenség gúnyba váltott át, mely már-már csevegő hangsúllyal rótta fel a nagy hibát, amit Ivory vétett. Elvégre Athalie jól tudta, milyen érzékeny pontra tapintott azzal, hogy azt mondta: nem tudsz szeretni. Ivoryt régóta önvád gyötörte önnön hidegségéért, melyet semmi sem tudott felolvasztani.

- Egyszóval azt gondolod, hogy nem érek fel jövendőbelim nagyságához. Túl közönséges vagyok hozzá.
Ivory szavai sem nélkülözték a gúnyt – de ez mintha nem egészen Athalie-nak szólt volna.
- Te mondtad – nevetett a másik sötét kacajjal.
- Úgy beszélsz, mintha te ilyen férjet kívánnál.
- Te pedig úgy, mintha mártírságot vállalnál azzal, hogy beleegyeztél apánk döntésébe – kontrázott Athalie, megvetéssel nyújtva el szavait. Ivory arcára a ború ráncai vésték fel jeleiket – nővére kétes mosollyal figyelte a változást. - Oh, ha apánk láthatná azt a fájdalmas képet, amit most vágsz, amint a család kedvéért vállalod a félt, a nem kívánt házasságot…egy percig sem hihetné tovább, hogy csak a szeszélyeiddel törődsz – kuncogott Athalie élesen.

Már a lépcsőfordulóban jártak, Ivory ujjai a faragott korlátba kapaszkodtak, mikor megtorpant.
- Remélem, élvezed, hogy sértegethetsz. – Egy szomorú mosoly görbítette ívelt vonallá Ivory rózsaszín ajkait. - Mindent hallottál, de úgy beszélsz, mintha semmit sem értenél – sajnállak ezért. Nekem nincs sok közöm hozzá, hogy mi folyik manapság a világban; ma biztonságban élhetek a Yaxley név alatt, egy év múlva pedig egy másik, talán még befolyásosabb név fog oltalmat adni. Feleség leszek és anya, nem kell majd a világ dolgaival törődnöm, nekem nem kell majd a felelősség terhét cipelnem…Te azonban csatlakoztál hozzájuk. Nézd meg már most hova jutottunk, mivé fajult a mi aranyvér-eszménk! A Woodardok tegnap még a barátaink voltak, ma pedig apánk megvetéssel és undorral nyilatkozik róluk. Ennek nem lehet jó vége…Te mégis tapsolsz nekik.
Rezignált nyugalommal hangzottak a lány szavai, amit rövid hallgatás követett. Ivory már elfordult, mikor Athalie rövid, örömtelen nevetése megállította.

- Miattam ne aggódj, kedves húgom. Ezután pedig én sem foglak félteni téged – amilyen ártatlannak mutatod magad, belül éppen olyan ravasz vagy. Hallgatsz, amikor hallgatnod kell, pedig van hangod, és jól tudod, mit beszélsz. Nos, ha ügyesen játszol, talán még Dolohovnál is elérhetsz valamit. Sok sikert és boldogságot, kedvesem.

Patrónus: Vörös róka Vér: Aranyvérű Pb: Daria Sidorchuk Csoport: Hollóhát

A hozzászólást Ivory H. Yaxley összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. 6 Dec. 2015 - 16:49-kor.

Elfogadva!

Gyönyörűen megírt, és tartalmas. Imádom egy igényes, hosszú és egyedi lapot olvasni, és te mindent beletettél ami kell egy több mint elfogadható karakterlaphoz. Sajnálom Ivory-t nincs könnyű helyzete, remélem minden jóra fordul.
Irány foglalózni!
Plyby Foglalás || Évfolyamok ||Patrónus lista

» WANTED by Ivory Yaxley
» Ivory és Levin
» Lily & Ivory
» Levin & Ivory
» Mark & Ivory