Amycus Carrow „A bölcs öreg Hollóhátban, Éles elmék várnak."
Származás : félvér Családi állapot : magányos Lakhely : Suffolk Foglalkozás : Sandy, a puszpáng gondos nevelése Pálca : kocsányos tölgy, sárkányszívizomhúr, 11 és háromnegyed hüvelyk Karakterlap : Itt Karakterzene : It's like I'm sleepwalking Kép :
| Tárgy: Amycus Carrow Csüt. 28 Aug. 2014 - 22:32 | |
|
Amycus Carrow
| 17 év , Hollóhát, hetedik évfolyam |
Oldal: keleti, Play by.: Gaspard Ulliel Vér: félvér Jellem: Kedves Celia! A helyzet itt, az iskolában továbbra is változatlan. Utálok itt lenni, gyakran azt kívánom, bár hazamehetnék és távol lehetnék mindenkitől. Folyton rám szállnak, Alecton kívül nem fordulhatok senkihez. A többiek teljesen őrültnek tartanak, vagy ahogy ők mondják, „kettyósnak”. Legutóbb egész Mágiatörin papírgalacsinokkal dobálták a fejemet. Mikor óra után megnéztem a fecniket, megláttam, hogy mindegyiket teleírták gorombaságokkal. Nem értem, miért élvezik ezt, és Alecto sem tudja, pedig ő ismeri is őket. Tudod, néha azt érzem, hogy nagyon eltávolodtunk Alectoval egymástól. Régen mindent meg tudtunk beszélni egymással, de mostanság olyan, mintha egyenesen kerülne. Neki vannak barátai és egészen népszerű is közöttük, sokan még azt sem tudják, hogy ikrek vagyunk, mert annyira abszurdul hangzik. Csak akkor áll le beszélgetni velem, ha senki sem láthat minket együtt. Mostanában magányos vagyok. Legalább a tanárok elégedettek velem. Sokat tanulok, néha késő estig a klubhelyiségben ülök és jegyzeteket írok, addig, amíg szinte el nem alszom a tankönyvek felett. A szüneteket is többnyire tanulással töltöm, hogy ne kelljen vegyülnöm a többiekkel. Kezdek rájönni, hogy nem veszik jó néven a közeledésemet. Két napja megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni egy évfolyamtársammal, egy hugrabugos lánnyal, de nagyon zavarba jött. Először azt hittem, csak azért, mert fiú vagyok – megfigyeléseim alapján sok lány kellemetlenül érzi magát a fiúk közelében, mert úgymond tetszik nekik az adott fiú. De sajnos nálunk nem ez a helyzet állt fent. Elkezdtem neki beszélni arról, hogy otthon milyen növényeket nevelek a melegházban, de egyre idegesebben pillantgatott körbe. Nevettem és megkérdeztem, hogy mi a baja. Aztán odajött két griffendéles fiú, hogy mit akarok a lánytól, pedig én igazán nem akartam semmi rosszat. De ők szokás szerint félreértettek. A falhoz passzíroztak és az egyikük gyomron vágott, nagyon féltem. A rettegésem másodpercek alatt mérhetetlen dühbe kúszott át, a kezeim és a lábaim teljesen elernyedtek, olyanok voltak, mint a nagymamánk kocsonyája, tudod, amit annyira utáltál mindig is. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy az engem püfölő srácot lenyomtam a földre és ököllel ütöm az arcát. Le akartam állni, de mintha nem én irányítottam volna. Olyan volt, mint a köd, ami hajnalban a házunk melletti erdőre szokott leereszkedni. Tudom, mennyire szeretted ezt a ködöt, de én már nem szeretem, félek tőle. Néha olyan, mintha megfojtana. Most három hétig büntetőmunkán leszek a verekedésért, ugyanis McGalagony professzor meglátott minket, ő rángatott le a fiúról. Óra után félrehívott és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem. Nevettem, és azt mondtam: „Persze, tanárnő. Ez csak erőfitogtatás volt. Tudja, az ilyesmi természetes a mi korunkban. Hormonális.” Furcsán nézett rám, a keze a vállamon pihent. Aztán elzavart a dolgomra. Azóta sem tudom hova tenni azt a pillantást. Sandy, a puszpángom két centit nőtt, mióta legutoljára megmértem. Rengeteg új ágat és levelet is növesztett, lassan át kell ültetnem új cserépbe, mert ezt kinövi. Csak nincs rá pénzem, mert mióta az egyik háztársam szándékosan eltörte az előző cserepet és újat kellett vennem, nincs miből… Talán majd kölcsönkérek Alectotól, ő sokkal jobban tud takarékoskodni azzal, amit a szüleink küldenek. Nem értem, hogyan csinálja. Kissé izgulok a RAVASZ vizsgáim miatt, különösen a Gyógynövénytan miatt. Nagyon jól kell sikerülnie, a tanárnő is biztos csalódna bennem, ha elrontanám. Igazából mindent tudok, inkább attól tartok, hogy majd leblokkolok a vizsga kellős közepén. Legutóbb is rosszul lettem, mikor felelnem kellett az egész osztály előtt Átváltoztatástanból. Hirtelen nagyon melegem lett, folyni kezdett rólam a víz, görcsölt a hasam és úgy éreztem, mintha minden csepp oxigént elszívnának előlem. Aztán összeestem mindenki előtt és fogalmam sincs mi történt ezután, de a gyengélkedőn tértem magamhoz. A többiek azóta is ezen csámcsognak, pedig sok mindenkinek van vizsgadrukkja… Biztos csak örülnek, hogy van kin köszörülni a nyelvüket. Néha arra gondolok, hogy az emberek pusztításra születtek. Tudom, hogy nem szabadna ilyeneken törnöm a fejem, de mindig eszembe jut. Hogy lényegében csak rombolunk, én is és mások is. Nemcsak a tetteinkkel, hanem a szavainkkal is. Olykor megijedek a saját indulataimtól, amelyeket a többiek iránt érzek. Eszembe szokott jutni az is, hogy bárcsak megtorolhatnám, amit velem tesznek, a folyamatos gyötréseiket. Ha nekem fáj, akkor nekik miért ne fájjon? De aztán mindig rá kell jönnöm, hogy én ehhez gyenge és kevés vagyok. Azt rebesgetik, hogy valami készülődik, bár én nem tudom mi. Alecto biztos többet tud, ő mindig mindenről többet tud. Sejtelmesen és felsőbbrendűen emlegeti, mintha beavatott lenne. Én is szeretnék beavatott lenni. Drága Celia… annyira hiányzol. Bárcsak itt lehetnél! Szerető bátyád: Amycus
Csoport: Diák Kinézet: Alacsonyabb vagyok a többieknél, pedig az egész gyerekkoromat a friss levegőn, a természetben töltöttem. A szüleim sem nőttek nagyra, ahogy az ikertestvérem sem. Vékony vagyok és vézna, ellenben a mozgásom gyorsabb az átlagosnál. Képes vagyok teljesen hangtalanul közlekedni, beleolvadni a környezetembe, mint az erdei állatok. Fekete, teljesen átlagos hajam és szürke szemeim vannak, nem abból a különleges szürke fajtából, inkább semmilyen színűek. Se nem kék, se nem zöld, se nem barna, olyan színtelen, mint egy pocsolya. Szeretek átlagos lenni. Az öltözködésem nem kirívó, általában egyszerű ruhákat hordok, teljesen átlagosakat, nem akarok kitűnni a tömegből velük. Otthon persze a kényelmet részesítem előnyben; kinyúlt, lyukas pólók, régi, kopott nadrágok, ilyesmik. Az iskolában persze úgyis egyenruhát kell hordani. Gyakran tűnök idegesnek és teszek kényszeres mozdulatokat. Különösen, ha nagyon zavarban érzem magam. Azt mondják, nem áll jól, ha mosolygok.
Történet: Csukott szemhéjamon keresztül, a fák levelein átszűrődő fény vöröses-barnás árnyalatot öltött. Csiklandozta és melengette az arcomat, mintha egy láthatatlan kéz simogatott volna. Minden élénkebben érzékeltem, a hangok felerősödtek és áttörtek a háttérzaj zúgásán, az erdő illatai intenzívebbek lettek, a friss fű pedig mint frissen mosott lepedő terült el alattam. Fájdalom nyilallt a halántékomba, éles és szúró, megmagyarázhatatlan. Felpattant a szemem és ösztönösen kaptam a sajgó ponthoz. A hirtelen fény elvakított, de az ujjaim hegyén ugyanolyan határozottan érzékeltem valami ragacsos, nedves anyagot. Pislogtam, hogy eltűnjenek a lila szellemképek előlem és tisztán láthassam, mivel kentem össze magam. Vörös volt, mint a zöld küllő feje búbja, élénk és hivalkodó. Vér. Zavartan fordultam először jobbra, majd balra. A házunk melletti gyümölcsöskert pázsitján hevertem, szétvetett tagokkal, mint akit magasról hajítottak le a földre. Koncentráltam. Fel akartam idézni, hogyan kerültem ide, mi történt az elmúlt percekben, de pusztán a napsugarak melegét tudtam felidézni az arcomon. Felültem. Minden csendes volt, a madarak halk csicsergését és a bogarak zümmögését leszámítva. Gyanús volt a csend. Hiányzott belőle valami, valami emberi. És akkor villámcsapásként ért a felismerés, mintha csak valaki képen dobott volna a húgom képével. Celia. Hova lett Celia? Pánikszerűen ugrottam fel a földről, meg kellett kapaszkodnom az almafa törzsébe, nehogy a szédülés visszakényszerítsen a gyepre. Mikor hellyel-közzel visszanyertem az egyensúlyom, rohanni kezdtem. Körbefutottam a házat, végigjártam a kitárt ablakú szobákat, keresztülzúgtam az otthonunk melletti erdő kitaposott vagy épp kevésbé kitaposott ösvényein. Sehol senki. - Celia! – kiabáltam egyre elkeseredettebben, választ remélve. Minden másodpercben abban reménykedtem, hogy kistestvérem piszkosszőke hajfonata fog meglibbenni az ágak között, könnyektől maszatos arccal rohan felém, hogy elpanaszolja, lehorzsolta a térdét. De Celia nem jött elő. Én pedig nem emlékeztem semmire.
*** Megrázott, a karjaim súlytalan rongyokként lengtek reszkető testem mellett. - Hol van a húgod?! – ordított, éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám. Már réges rég becsuktam a szemem, ahogy az elmémet is. Csak testben voltam jelen. – Mit csináltál vele?! Miattad tűnt el, igazam van?! Elenged, a földre esem. Felhúzom a térdeimet, átkarolom őket és előre-hátra ringatózom.
*** Leveleket írok Celianak. Elmesélek neki mindent, ami velem történik, még azt is, ami biztos nem érdekli. Felkötöm a baglyom lábára, gondosan ráerősítem és elküldöm. Hogy hova megy? Nem tudom. Választ persze sosem hoz. De biztos vagyok benne, hogy a húgom egyszer elő fog kerülni. Olyan nincs, hogy valaki eltűnik és többé nincs róla semmi hír. Még Alecto szerint is bolond vagyok, amiért nem tudom elfelejteni Celiat. Ő talán el tudná felejteni, ha minden nap azzal kéne szembesülnie, hogy őt okolják érte? Azt hiszem, ez választja el kettőnket egymástól. A húgom fel fog bukkanni, ez csak idő kérdése. Bárcsak emlékeznék rá, mi történt aznap. De nem tudom. Az egyetlen emlékem a vakító napsütés és az, ahogy a fűben fekszem, vérző fejjel. Nem tudom mi történt. De én szerettem a húgomat és ő is engem. Vissza fog jönni. Nem hiszek senkinek.
Patrónus: |
|
|