Levin és David

Hogy miért én kaptam a feladatot, amikor határozottan gyenge voltam a rögtönzött beszélgetésekben? Elképzelésem sincs. Valaki minden áron keresztbe akart tenni nekem, mikor rám osztotta azt a feladatot, hogy keressek meg egy férfit és próbáljam magunk közé invitálni. Mindezt egyetlen füles miatt, miszerint ez a férfi számunkra hasznos tudás és előélet birtokosa.
Napok óta megfigyeltem David Rhett Doley-t, munka után órákon keresztül követtem, memorizáltam a napirendjét, a helyeket, ahova járni szokott. Vártam a megfelelő pillanatra, mikor beszédbe elegyedhettem vele, hogy aztán előhozakodhassak azzal, amit rám bíztak. Ma is a lakását ellenőriztem, mikor teljesen váratlanul elment otthonról és egy kocsmában kötött ki. Biztonságos távolról követtem, majd pár perccel utána léptem be a pubba. A pultnál foglaltam helyet, rendeltem egy pohár vodkát és egy korsó sört, majd lecsúsztam a magas bárszékről. Vagyis a mások számára magas székről, ugyanis az én termetemhez képest nem volt olyan hatalmas.
Levágódtam Doley-val szemben és elélöktem a sört – természetesen a vodka engem illetett.
- A tiéd, meghívlak egy körre. – Nem fáradtam azzal, hogy magázzam, pedig pár évvel idősebb volt nálam. Nem érdekeltek a formaságok, ugyanis a fejemet mertem volna tenni rá, hogy őt sem foglalkoztatják.
Leraktam a saját poharamat, majd kihúztam a zsebemből egy doboz drága cigarettát. Sosem vettem olcsó dohányt, rangomon alulinak éreztem volna. Kihúztam a dobozból egy szálat, a számba tettem, majd a muglikra való tekintettel nem pálcával, hanem öngyújtóval gyújtottam meg. Mélyen letüdőztem a füstöt, majd lassan kifújtam, figyeltem, ahogy eloszlott a levegőben.
- Cigarettát? – csúsztattam elé a dobozt.
Hogy én mit meg nem tettem a halálfalókért és a Nagyúrért. Bár továbbra sem értettem, miért lenne ennyire szükségünk erre a férfira. Most is úgy nézett ki, mint akinek feldugtak valamit, de legalábbis túladagolta az antidepresszánsát… Nem nyújtott túl energikus és bizalomgerjesztő látványt.

Percről percre egyre inkább azt éreztem, hogy elfecsérelem az időt, amit vele töltök. Nincs szükségünk erre az emberre, bármilyen előélettel is rendelkezik. Ez csak egy kiégett, búval baszott, motiválatlan félvér, akivel még Dumbledore szánalma szedett-vedett serege sem lenne gazdagabb. De most nem volt helye a személyes véleményemnek, maradéktalanul teljesíteni akartam a rám bízott feladatot. Ez egyelőre lehetetlen vállalkozásnak tűnt, csak akkor pislákolt fel némi reménysugár, mikor elfogadta tőlem a cigarettát. Milyen vicces lenne utólag kifizettetni vele… Elvégre nem volt olcsó. De most nincs itt a helye az anyagiasságnak. Majd máskor.
- Hogy mit akarok, David? Elcsalni téged, bevinni egy sikátorba, megerőszakolni, majd megölni. – Jót nevettem a saját otromba viccemen, majd mielőtt folytattam volna, felhajtottam a maradék vodkámat. Ennyi időt kapott arra, hogy eméssze a hallottakat, aztán már folytattam is. - Nem, természetesen nem ezt akarom. Ne vedd sértésnek, de nem vagy az esetem. Csak csevegni szeretnék. Itt ülsz egy kocsmában, nem iszol, nincs társaságod és még verekedni sem állsz le senkivel? Kész szégyen.
Engem is meglepett, hogy milyen közvetlenül viselkedtem vele, pedig egészen távol állt tőlem ez az extrovertált viselkedés. De utólag úgyis rá fog jönni, hogy nem vagyok egy ideális beszélgetőpartner. Addig pedig hadd higgye azt, hogy jó társaságra akadt.
Nem tudtam megérteni a tekintetéből ordító fájdalmat. Nem ismertem az okát, de ha így lett volna, akkor sem tudtam volna átérezni és komolyan venni. Hiányzott belőlem az empátiának még a szikrája is, ezen túl pedig a saját életem pont kitöltötte azt a helyet, ahova befért volna még mások nyomora. Nem beszéltem arról, amiket átéltem, mások szenvedéseit pedig épp ugyanúgy nem akartam hallani. Úgy éreztem, hogy nem tudtak volna rám licitálni, bármi is történt velük, én kerülnék ki nyertesként ebből a versenyből. Pontosabban vesztesként, mert egy ilyen rangsornál nincs nyertes. Mégis mit kapna az év legnyomorultabb embere? Még egyszer kicsúszna a lába alól a talaj vagy ötcsillagos utazást a poklok poklába? Viccnek is rossz.
Szóval nem ismertem David R. Doley történetét. És nem, a legkevésbé sem érdekelt, mi történt a szánalmas, rongyos kis életében és miért sajnáltatja magát egy ilyen lepukkant porfészekben. Túl kell lépni. Mindenen túl lehet lépni, én is megoldottam. Ha olykor erőt vett rajtam a kétségbeesés, egyszerűen fogtam magam, felvettem egy pulóvert – mert esténként már hideg tud lenni - , leittam magam a sárga földig, aztán vérfürdőt rendeztem. Segített? Kétségkívül. És még csak orvoshoz sem kellett járnom, hogy megtaláljam a gyógymódot. Ezek csak ösztönök, minden emberben benne van. Egyáltalán létezik olyan ember a világon, aki még egyszer sem mondta ki, hogy „megölöm”, „kitekerem a nyakát”, „megfojtom”? Nem hiszem. Ez bennük van. Az ember is csak egy állat. A mesebeli szörnyeket mindig állatvonásokkal ruházzák fel, szőrösek, agyaraik vannak, hatalmas karmaik… Ezzel csak a gyerekeket áltatják. Egyszer úgyis megtanulják, hogy minden szörny ember.

Mindig is hiányzott belőlem annak a képessége, hogy pontosan felmérjem mi humoros és mi nem. Fejlődtem az évek alatt, de ennek ellenére is csapnivaló volt a humorérzékem, a számomra vicces dolgoktól pedig az emberek hátán a hideg futkosott. Talán majd egyszer megtanulom, hogy mivel szabad viccelődni, de ehhez még sokat kéne tanulnom az emberi viselkedésről.
- Egész éjszaka elmélkedni, színjózanon én nem a kocsmában szoktam. És az a nagy igazság, hogy alkoholban úszva támadnak az embernek a legjobb gondolatai. Én a helyedben meginnám azt a sört, David, bár lehet pocsék, nem értek hozzá. Az az igazság, hogy nem igazán ismerem a mugli italokat. Te hogy vagy ezzel, David? – Szándékosan használtam sokszor a nevét, érzékeltetni akartam vele, hány lépéssel járok előtte és mennyire nem ő uralja ezt a helyzetet. Élveztem ezt a gonosz játékot.
Kíváncsi voltam, mi járhat a fejében, ki is vagyok én valójában és mit akarok tőle. Megpróbálkozhattam volna a legilimenciával, de egyrészt még volt mit gyakorolnom rajta, habár elég jól ment, illetve annyira azért nem érdekelt, hogy idáig elmenjek. Úgyis hamarosan megtudom.
- És ha már a verekedésnél tartunk, lényegesen több eséllyel indultál volna a pálcáddal, nem gondolod, David? Tudod, azért születtél varázslónak, hogy használd is, amid van. A mágia hatalom. – Küldtem felé egy halovány, mindentudó mosolyt, majd felhajtottam a poharam maradék tartalmát. Nálam ennyi ideig tartott egy pohár vodka, fogalmazzunk úgy, hogy benne voltam a gyakorlatban. És az oroszok köztudottan jól bírják az italt, én magam pedig tökéletesen alátámasztottam ezt a nem is olyan buta sztereotípiát.
Mikor ráeszmélt, hogy tudom a nevét, igazán mókás volt a döbbenet az arcán. Vártam egy ideig a válasszal, hogy teljes figyelemmel elemezhessem az arcán átfutó érzelmeket és indulatokat. Talán megrémült.
- Nagyon sok mindent tudok rólad, David Rhett Doley. Szeretnéd tudni, hogy mennyi mindent vagy inkább hazamenekülnél? – A végére szánt szándékkal odabiggyesztettem a lakcímét, megtoldva egy ártatlan kis megjegyzéssel azt illetően, hogy szörnyen nyikorog a padló a nappalijában, igazán kezdhetne vele valamit.
Élveztem a bizonytalanságát, bár tisztában voltam vele, hogy hamarosan fel kell fednem előtte a lapjaimat. Legalábbis néhányat mindenképp, ha sikeresen akarom befejezni ezt a feladatot. Ez pedig nem is kérdéses, én mindent sikeresen akarok elvégezni.

Az érzelmek váltakozását figyeltem az arcán, ahogyan a vonásai egyre és egyre rémültebb formát öltöttek. Nem tudtam, pontosan mi válthatta ezt ki belőle, de nem is ez volt a fontos. Csak az, hogy tökéletes fölényben voltam és én uraltam a helyzetet. Jó érzéssel töltött el, hogy a kezemben tarthattam az irányítást.
Azonban amikor a kiejtésemet kezdte kritizálni, másodpercek alatt sikerült az eddig nyugalomban pihenő idegszálaimat pattanásig feszítenie. Nem szégyelltem, hogy nem voltam brit, sőt, határozottan büszkén tekintettem orosz származásomra és az ennek ellenére megszerzett nyelvtudásomra. Ő viszont pont ezt kezdte el kritizálni, és teljesen biztos voltam abban, hogy nem pusztán javítási szándékból tette.
- Köszönöm ezt a felettébb hasznos leckét, mindenképp észben tartom majd. Bár hozzáfűzném, hogy a nevek, kiváltképp egy ilyen gyakori név kiejtése, területenként eltérő. Így elég beszűkült dolog lenne ragaszkodni a szerinted tökéletesen kiejtett A-hoz. – Nehezemre esett, hogy ezen kívül összesen csak három szót fűzzek hozzá. - Igen, orosz vagyok.
A tekintetét kerestem, ő viszont kerülte az enyémet. Bizonytalan, a testbeszéde minden apró kis részlete ezt sugallja. Ó, de még milyen bizonytalan. És ez még csak a kezdet, sokkal kutyábbul fogja érezni magát ennél…
- Rossz a megközelítés. A mágia hatalom, a hatalom pedig nem tanácsadó, hanem cél. A hatalomra nem szabad eszközként tekinteni. – Szívesen belementem volna egy mély okfejtésbe és filozofálásba, de annak nem most volt itt az ideje. És különben sem reménykedtem abban, hogy belemenne egy ilyen jellegű beszélgetésbe, különösen úgy, hogy talán nincs is képben a varázsvilágbeli aktuálpolitikáról és a gyanús eseményekről. Nem úgy nézett ki ez az ember, mint aki foglalkozik olyan jelentéktelen tényezőkkel, mint a külvilág.
Élvezettel néztem, ahogy az eddigi egyszerű félelme átcsap valami sokkal rosszabba. Talán végre realizálta, hogy egy számára nagyon kellemetlen helyzetbe csöppent, ahonnan legfeljebb az én jóindulatom segítheti majd ki. És én abban a helyében nem bíznék…
- Nyugalom, nyugalom, ne szaladjunk így előre, David. Nem szeretem elsietni a dolgokat és nem akarom, hogy ilyen ostobaságra kényszeríts. Természetesen mindent meg fogsz tudni a maga idejében, de egyelőre nem én fogok beszélni, hanem te. És ha kiérdemelted, akkor mindenre magyarázatot fogsz kapni. – Elemeltem az arcomtól a cigarettát, amíg kifújtam a füstöt. Szinte nem is látszott a levegőben, annyian dohányoztak idebent rajtam kívül.

Jó úton járt afelé, hogy valóban felidegesítsen, de ez azért édeskevés volt ahhoz, hogy ténylegesen kibillentsen a felöltött szerepből. Minden előre elterveztem, ahogy azt mindig is tettem. Szerettem, ha a dolgok egy meghatározott mederben folytak és a kezemben tarthattam az irányítást.
- Nem foglak Rhettnek hívni. Határozottan a rat jut róla eszembe, és nyilvánvaló, hogy eszem ágában sincs becsmérelni téged, kedves David. – Újból fölényben éreztem magam és ez visszaadta a nyugalmamat. Máson ugyanis nem sikerült csorbát ejtenie.
Remekül szórakoztam a kis érvelésén arról, hogy a hatalom miért rossz. Mennyire ostoba és korlátolt… És nekem erre az emberre kellett elbasznom az időmet. Erre nem találtam jobb szót. Így nem a jó értelemben mulattatott a monológja, talán inkább helytállóbb lett volna a bosszantott kifejezés.
- Nem minden ember gyenge. Csak az erős emberek kezébe való a hatalom, a többi arra való, hogy szolgálja őket. A muglik pedig kétségkívül gyengék, így az előbbi érvelésed ismételten nem helytálló. – Az igazat megvallva nem voltam kíváncsi a válaszára, a legkevésbé sem. Tisztában voltam vele, hogy a kérdés enyhén provokatív jellegű, de ez cseppet sem izgatott. Sajnos kénytelen voltam valamelyest felfedni előtte magam, ha sikeresen akartam teljesíteni a rám kirótt feladatot. Márpedig úgy akartam.
- Mint azt már említettem, most rajtad a sor. Nem én fogok mesélni, hanem te. David. – Újból odaszúrtam a végére a nevét, és nyilván egy csepp megerőltetést sem tettem azért, hogy a szerinte helyes módon ejtsem ki ezt az idétlen nevet. - Hallgatlak, mondd csak el életed történetét… Igazán érdekelne a kis egyiptomi utad. Kedvelem Egyiptomot, bár az ottani klímát nem az én ízlésemhez igazították. Tehát, mi mondanivalód van számomra?
Halványan elmosolyodtam. Nem fog tudni kitérni a válasz elől, legfeljebb menekülni.

Tökéletesen tisztában voltam azzal, mennyire sikerült a lelkébe tipornom. Mindig is remek érzékkel rendelkeztem mások lelki világának felbolygatásához, mostanra pedig sikerült profi szintre fejlesztenem ezt a képességemet. Bárkin átgázoltam mindenfajta bűntudat nélkül, az empátia szikrája is hiányzott belőlem. Én sem kaptam mást az emberektől, így azt láttam logikusnak, ha én sem foglalkozom az ő érzéseikkel. Különösen nem egy ilyen akadékoskodó csődtömegével.
A szavai másodpercről másodpercre tovább feszítették az amúgy elég gyenge idegeimet. Családi örökség, apámnál is mindig elszakadt valami, ha valaki túlfeszítette a húrt. Én tudtam, hogy nem szabad, de sajnos sokan beleestek ebbe a hatalmas hibába. Ahogyan most David Rhett Doley is. Ennek ellenére negédes mosolyt erőltettem az arcomra.
- Hát ez igazán nagyszerű, kedves David. De az a fájó igazság, hogy magasról teszek a nevedre. Felőlem akár Mardekár Malazár is lehetsz, mert teljesen hidegen hagy. Nincs időm a szánalmas kötözködésedre. – Ezzel lezártnak tekintettem a témát, ha folytatni fogja, egészen biztos lehet benne, hogy nemes egyszerűséggel el fogom engedni a fülem mellett a megjegyzéseit. Ezt is mesterfokon űztem.
Nem tetszett, hogy a „legtöbb ember” dobozba akar beleszorítani. Én nem voltam olyan, mint mások, én kitűntem közülük. De ő ezt nem tudhatta, még a nevemet sem sejthette, így hát azt sem, ki is vagyok én valójában. A nevem önmagában különben sem jelentett volna olyan sokat. Aranyvérű. Arisztokrata. Ez azonban korántsem tükrözte a teljes énemet.
- Természetesen nem fogok válaszolni a kérdésedre, már csak azért sem, mert nem tartozik a témához. És különben is, hol maradna az izgalom, ha azonnal így feladnám magam?
Sejtettem, hogy az Egyiptommal kapcsolatos megjegyzésem szíven fogja ütni, de nem számítottam arra, hogy ennyire. Nem kellett se legilimentornak, se jó emberismerőnek lenni ahhoz, hogy lássam i játszódik le benne. Tökéletesen tisztában voltam azzal, milyen érzés, mikor ennyire fájó, mélyre száműzött emlékeket téptek fel. Az elraktározott képek szinte megfojtanak belülről, az elmébe és a mellkas köré csavarodnak és addig nem eresztik az embert, amíg a földön kuporogva, reszketve nem adja át magát nekik. Aztán idővel elmúlik és marad az üresség. Sosem tudtam eldönteni, melyik a jobb. Fájdalmat érezni vagy semmit. És biztosra vettem, hogy Doley-ban is ez játszódott le újra és újra, amíg szinte beleőrült. Szinte. Még nem építette elég mélyre az emléket ahhoz, hogy végleg elveszítse a kontrollt felette. Ne aggódj, David, van még hova süllyedned…
- Szerintem viszont van mondanivalód. – A hatás kedvéért felemelkedtem az asztaltól, ami az én termetemmel már önmagában elég fenyegető jelenség volt. Aztán lassú mozdulattal előhúztam a zsebemből a varázspálcám és Doley-ra szegeztem. Mindketten tudtuk, hogy ez nem holmi játék volt és nem a részeg mugli szemtanúk tartottak volna vissza attól, hogy használjam is a pálcám. - Ülj le.
A mondatot higgadtan és kijelentő hangsúllyal ejtettem ki. Nem volt se kérés, se parancs, se felszólítás. Nem tartottam kérdésesnek, hogy le fog-e ülni.