Ivory és Levin

Előbb a munka és utána a szórakozás, ez azon kevés elcsépelt közhelyek közé tartozik, amelyben van igazság. Ha az ember sikeres akar lenni az életben, akkor kénytelen előrébb helyezni a kötelességeit a lazításnál, hiába ülne szívesebben egy vodka felett, mint a tárgyalóasztal fölé görnyedve. Épp ezért csak az egész napos, kivételesen szörnyen unalmas diplomatai feladataim elvégzése után juthattam el odáig, hogy egy kicsit pihenjek. Mindezt hétvégén, ami valljuk be, szörnyen kiábrándító. Itt állok tizenkilenc évesen, és az életem háromnegyedét a bulik helyett a munka tölti ki. Hogy abban a maradék egynegyedben többnyire vállalhatatlanul részegen fetrengek valahol, az már igazán mellékes. Mindenkivel megesik az ilyesmi.
A Szárnyas Vadkant a létező legundorítóbb helynek tartottam. Mocskos, színvonalon aluli és még egy középkategóriás vodkával sem képesek megdobni az embert, ami nálam már pont elég volt ahhoz, hogy súlyos kritikákkal illessem a helyet. Emiatt a sokkal felkapottabb, de legalább kulturáltabb Három Seprű mellett döntöttem. Szerencsére ilyenkor, késő délután már kevesebb diák lézengett a kis faluban, így nem kellett utat törnöm magamnak a seregnyi gyerek között, ami a termetemnek köszönhetően inkább nekik okozott problémát, mint nekem. Most az utcák szürkés színt öltöttek, mind az estébe hajló idő, mind pedig a gyülekező viharfelhők miatt. Kedveltem az esőt, a borongós idő valahogy mindig is jó hatással volt a kedélyállapotomra, ahogyan a hideg is. Gyűlöltem a nyári kánikulát és a szemfájdító, vakító napsütést. Ha rajtam múlt volna, mindig tél lett volna, hatalmas hóval. Vagy nagy ritkán záporok és olyan viharok, amelyektől minden kisgyerek retteg. Nem mintha én ilyen lettem volna.
A számból szokás szerint kilógott az imént meggyújtott, drága cigaretta, olykor elemeltem az arcomtól, épp csak annyi időre, amíg lassan kifújtam a füstöt. Utána újabb adagot tüdőztem le és élveztem, ahogy a cigaretta egyetlen jótékony hatása érvényesül, azaz csökken bennem a nap során felgyülemlett feszültség. Azonban majdnem elejtettem a szálat, amikor megpillantottam az utcán lézengő diákok között az ismerős arcot.
Sötét haj, kislányos, kedves vonások. Az egész lénye a tőlem oly idegen ártatlanságot sugározta, még ilyen távolságból is. Ivory Yaxley, leendő feleségem és jelenlegi menyasszonyom. Ezek alapján mindenki azt feltételezné, hogy szeretjük egymást… vagy legalábbis ismerjük a másikat. De az igazat megvallva, a hosszú évek során soha nem volt alkalmunk – és talán motivációnk sem – arra, hogy komolyan elbeszélgessünk. Bájcsevejek, kínos pillanatok és aranyvérű, pedigrés rendezvények jellemezték a találkozóinkat, és nyilvánvalóan egyiket sem mi szerveztük. Egyszóval szinte idegenek voltunk egymás számára, ezen nincs mit szépíteni.
Mikor lejöttem ide munka után, egy másodpercig sem gondolkoztam azon, hogy össze fogok futni valakivel. Különösen nem azon, hogy majd Ivoryval, elvégre nem körülötte forgott minden gondolatom. Sőt, inkább kerültem a róla való elmélkedést, mivel többnyire zsákutcába vezetett, ami pedig minden egyes alkalommal felingerelt. Utáltam a tudatot, ha valamit nem bírtam megfejteni. Márpedig ő és a nem is olyan sokára megkezdődő közös életünk abszolút ilyen téma volt.
Mindezek ellenére nem akartam elkerülni. Nem éreztem úgy, hogy okom lenne rá. Nem kerülgethetjük egymást örökké… Határozott, de most már valamivel lassabb léptekkel indultam meg felé. Mielőtt köszöntem volna neki, újból mélyet szívtam a cigarettából.
- Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk legközelebb találkozni. – Nos… erős túlzás lenne köszönésnek nevezni, de a megszólítás sem biztos, hogy helytálló fogalom. Minden esetre szóba álltam vele, ami lényegesen barátságosabb gesztus volt, mint bármi, amit eddig produkáltam.

Hatalmas gyakorlattal rendelkeztem annak terén, hogy felismerjem az emberek rémületéről árulkodó mozdulatokat, gesztusokat. Igaz, Ivory félelmét ilyen tapasztalatok nélkül is könnyűszerrel be lehetett volna azonosítani; hátrált, hangja erőtlenül és bizonytalanul csengett, a keze pedig remegett. Sokféle félelemmel találkoztam már életem során, habár azt hiszem, kijelenthetem, a leggyakoribb mind közül a halálfélelem volt – és nem a sajátom. De be kell vallanom, Ivory ijedtségét nem igazán tudtam hova tenni, elvégre magamhoz képest meglepően kedvesen fordultam hozzá. Sosem voltak az erősségeim a társas interakciók, különösen nem a kötetlenek, így sok időbe telt, amíg olyan szintre fejleszthettem ezt a hiányosságomat, amelyet az emberek a legtöbb esetben szűkszavúságnak és lekezelő modornak véltek.
- Minisztériumi munka – feleltem tömören. – Illetve szerettem volna inni valamit.
A helyzet szokatlan volt számomra is, és az az igazság, hogy a nem megszokott szituációkat nem kedveltem túlzottan. Egy olyan embernek, mint én, a rutin, a megszokás a biztonságos talaj, ahol nem kell amiatt aggódnia, hogy esetleg belesül a társalgásba. Ezért felelt meg számomra tökéletesen a munkám, ahol egyértelműen csak a politikáról folyt a szó, amely számomra az egyik legkedveltebb téma volt. Semmi személyeskedés, csupán tények és érvek halmaza. Néha azt kívántam, bárcsak ilyen egyszerűen menne egy olyan hétköznapi beszélgetés, mint amilyenbe most is csöppentem. Sok időre volt szükségem ahhoz, hogy feloldódhassak egy másik ember társaságában, mint ahogy azt Rodolphus mellett is tettem. De ő azt hiszem, igazi kivétel volt, elvégre gyerekkoromban ismertem meg és rögtön megtaláltuk a közös hangot. Iskolás éveim alatt pedig az jelentett segítséget, hogy magamra ölthettem az „alfahím” szerepét, így senki sem törődött azzal, mit csináltam és miért nem törődtem a többiekkel, mert ugyan, miért alacsonyodtam volna le hozzájuk?
Tanácstalanságomat leplezve inkább beleszívtam a cigarettámba és elnéztem Ivory válla felett. Kerültem a szemkontaktust, még akkor is, amikor kifújtam a füstöt és megjegyeztem:
- Furcsa, hogy még egyszer sem találkoztunk itt.
Szabályosan tartózkodtam attól, hogy bármilyen formában is megszólítsam. A formális magázást nem éreztem volna helytállónak egy ilyen kislánnyal szemben, a tegeződést viszont túl személyesnek tartottam. Így inkább arra jutottam, hogy egyelőre nem szólítom sehogy, egy ideig még biztos el tudom kerülni. Sőt, ha szerencsém van, ezek után szabadkozva közli velem, hogy sajnos vissza kell mennie a kastélyban, de majd hamarosan találkozunk.
Mindezek ellenére próbáltam fenntartani a határozottság látszatát, amit eddig ugyan éreztem is, de most már valahogy csak nyomokban véltem felfedezni magamban. Ezt nem az okozta, hogy izgultam amiatt, mit gondol rólam, inkább az, hogy nem éreztem magam biztos terepen. De azzal is tisztában voltam, hogy perceken belül – amennyiben itt marad – orvosolni fogom ezt a problémát és átterelem az ingoványos talajról valamerre másfele a témát.

Megnyugtatott az a tény, hogy többnyire ő is próbálta elkerülni a szemkontaktus felvételét és minden másfajta közeledési formát. Ugyan kétségkívül könnyebb lehet volna, ha ő valamivel szociálisabb nálam és képes lett volna valamiféle normális beszélgetést kezdeményezni, de így legalább nem kellett attól tartanom, hogy ő fogja irányítani a kis találkozónk menetét. Azt nagyon rosszul viseltem volna.
- Zavar? – tartottam el tőle a cigarettát, igaz, így is elkerülhetetlen volt, hogy a füst felé szálljon. – Elnézést, néha teljesen kimegy a fejemből, hogy vannak, akik nem bírnak megmaradni a füstben. Én már immúnis vagyok rá, észre sem veszem.
Körbenéztem, de nem láttam a közelben kukát, ahova kidobhattam volna a csikket, így csak leejtettem a földre és rutinosan rátapostam. Rossz érzéssel töltött el, hogy nem szívtam el teljesen, de jobbnak láttam, ha fenntartom az udvariasság látszatát. És ennek tetejében még sikerült egy elfogadható párbeszédet is felvetnem. Vagy legalábbis végre valami olyat mondtam, amire tudott érdemben reagálni.
- Azért szerencsére jut időm a szórakozásra. Elvégre az élet nem állhat pusztán munkából és kötelességből. – A munka szó a minisztériumi állásomat, a kötelesség pedig a halálfalóként megkövetelt teendőimet takarta. Bár valószínűleg ez a kettő Ivory számára nem különült el. Ő nem érthette meg a Sötét Nagyúr és csatlósai törekvéseit, túlságosan kislány és jámbor volt ehhez. Talán majd egyszer. Majd ha házasok leszünk.
Az igazat megvallva sosem akartam megházasodni. Azt mondják, minden ember igényli a család biztonságát, a barátokat, a szerető környezetet. De én máshogy működtem. A feleségben mások a lehetőséget látták, egy olyan nőt vagy lányt, aki majd fiú örököst szül nekik és aláveti magát a férje akaratának, legyen az bármi. De én nem akartam kölyköket a nyakamra és fenntartani a látszatát annak, hogy mindennél jobban, szerelemmel szeretjük egymást a feleségemmel, amikor a tökéletesen hiteles alakítás ellenére is mindenki tudja, hogy ez nincs így. Ha Ivoryra néztem, sosem a leendő feleségemet és a még meg nem született gyerekeim anyját láttam benne. Csak egy törékeny kislány volt, még akkor is, hogy emellett igazán szemrevalónak tartottam. Talán ha nem lettem volna ennyire érzelmi analfabéta, akkor sajnáltam is volna. De így legfeljebb némi szánalmat ébresztett bennem a közös jövőnk képe.
Nem voltam férjnek való, sem pedig apának. Gyilkosnak, diplomatának, politikusnak, halálfalónak… annak igen.
- Hogyhogy egyedül vagy itt, ilyen késői órán? – Arra az álláspontra jutottam, hogy a tegeződés lesz a legcélravezetőbb ebben a társalgásban – az én részemről. Neki egy szóval sem említettem, hogy esetleg felhagyhatna a magázódással. Amíg ilyen tiszteletet tanúsított az irányomban, addig nyeregben éreztem magam.

Figyelmesen hallgattam a szavait, de nem kifejezetten a mondandója miatt. Akár pár mondatból is leszűrhet az ember rengeteg mindent egy társáról, stílus, szókincs, kiállás, ezek mind nagyon meghatározóak lehetnek. Annyit már most sikerült elkönyvelnem, hogy ha mást nem is, annyi pozitívumot biztos elkönyvelhetek leendő feleségemmel kapcsolatban, hogy határozottan intelligens. Igaz, a magabiztossága nem ívelt túl magasra, de ezt akár írhattam az átlagostól eltérő találkozónk számlájára is.
- Nos, rólam sem mondható el, hogy túlzottan rajonganék az emberek társaságáért. Ebben legalább egyetértünk, ha már a cigaretta kényes kérdésével kapcsolatban nem jutottunk egy álláspontra. – És valószínűleg nem is fogunk a későbbiek során sem, bár attól tartok, nem ez lesz a legnagyobb értékellentét kettőnk között. – Nem igazán tudom a Roxfort kijárási szabályait, így azt sem, hogy meddig maradhattok idelent… de ha még nem kell feltétlenül visszasietned a kastélyba, maradhatnál egy ideig. Ugyanis én arra készültem, hogy még eltöltök itt egy kis időt.
Ha hittem volna bármilyen felsőbb hatalomban, szerencsében, karmában vagy bármi ehhez hasonló marhaságban, bizonyára azt gondoltam volna, hogy a sors akarta így és nekünk most feltétlenül össze kell ismerkednünk ilyen laza keretek között. Így viszont egyedül arra gondoltam, hogy ha már így alakult a helyzet, akkor akár remek lehetőséget is láthatok benne. Talán kellemesen fogok csalódni Ivoryban, és megállapíthatom majd, hogy annyira nem is jártam rosszul. Hogy ez fordítva is igaz-e? Nem, nem hinném.
Sok nő azt gondolta, hogy a férfiak helyzete a legkevésbé sem problémás egy kényszerházasságban, pedig ez nem így volt. Ugyan mi rendelkeztünk a félrelépés jogával és azzal a hatalommal, hogy szabadon rendelkezhettünk a feleségünk felett, de úgy gondolom, egy intelligens férfinek be kell látnia, hogy ő maga is szűk keretek közé szorult a szülei jóvoltából. A fiú utód kérdése talán a legnagyobb probléma, amellyel egy házas arisztokrata férfinek szembe kell néznie, és ez olykor nem is olyan semmiség, mint amilyennek tűnik. Ezen kívül a családfőnek minden szempontból össze kell tartania a szűk vagy éppen kevésbé szűk családját, mind anyagi, mind átvitt értelemben. És ez bizony nem is olyan egyszerű, ha az embert egy fedél alá zárják egy lényegében idegen lánnyal. Főleg, ha az egy olyan megszeppent kislány, mint aki most is itt állt előttem. Hiába volt szép és kifogásolhatatlan, egyszerűen nem tudtam rá úgy nézni, mint azokra a nőkre, akikkel eddig együtt voltam. Mellettük semmilyen érzelmet nem kellett kipasszíroznom magamból, felelősséget sem kellett vállalnom és kedvemre uralkodhattam felettük. Természetesen ezt megtehetem egy házasságban is… de miért akarnék rontani ezen az amúgy is kényszeredett, kínos helyzeten? Nem akartam különösebben kedves lenni vele, nem akartam máshogy kezelni, mint a többi nőt, egyszerűen csak azt akartam, hogy a házasságom egy biztos pont legyen a későbbi életem során. Nem sok esélyt láttam arra, hogy ezt sikerül majd kiviteleznünk.

Rengetegszer láttam már az emberek szemében a félelmet, mielőtt kioltottam az életüket. Sok társam fantáziáját ez mozgatta meg, hogy rettegtek tőlük és irányíthattak, istenként rendelkezhettek áldozataik élete felett. Ez engem sosem érdekelt, nem az a fajta gyilkos voltam, aki felül akart kerekedni mások felett és a félelmükből szeretett volna táplálkozni. Ugyan. Én sosem kötődtem ilyen mélyen másokhoz – mert az ilyen gyilkosok valahol ugyanúgy függtek a kiszemeltjeiktől, mint ők tőlük. Ha öltem, annak egészen más oka volt, sokkal egyszerűbb és állatiasabb. Lényegében nem tehettem mást, a belső hang, a késztetés azt diktálta, hogy meg kell tennem, hogy most kell megtennem és nem szabad válogatnom. Régen még ennél is nehezebben kontrolláltam ezeket a gyilkos indulatokat, de mostanra kezdtem megtanulni, hogyan uralkodhatok magamon. Hogyan játszhatom el a többi ember előtt, hogy olyan vagyok, mint ők. Csak a szomorú igazság az, hogy nem voltam olyan és tudtam, hogy soha nem is lehetek. Őket a pénz, az elismerés, a család, a karrier és ehhez hasonló hétköznapi dolgok éltetik, rugdalják át egyik napból a másikba, amíg nekem a belső hangok vérről és sötét dolgokról susognak. Olykor azt kívántam, bárcsak olyan lehetnék, mint mindenki más.
Megértettem, hogy fél tőlem. A helyében én is rettegnék és undorodnék magamtól.
- Akkor ez esetben nem kell tartanunk attól, hogy esetleg bármelyikünk is zargatná a másikat – nyújtottam felé a kezem, hogy belém karolhasson. Nem tolakodóan tettem, csupán épp csak annyira közvetlenül, ami még remekül megfért a jó modor határain belül.
Az illem remekül jött kettőnk kapcsolatában, hűvös udvariasságnak álcázhattam a tanácstalanságomat és a szociális hiányosságaimat. Volt egy olyan érzésem, hogy ez rá is igaz, és ez valamelyest megnyugtatott. Talán egyszer majd nem fogjuk kényelmetlenül érezni magunkat egymás társaságában, de ehhez még idő kell. Eddig nem gondolkoztam túl sokat a jövőbeli kapcsolatunkon, úgy gondoltam, nem fogok a kötelezőnél több és mélyebb köteléket kialakítani kettőnk között, de most eszembe jutott az a kósza gondolat, hogy talán ez mégsem kivitelezhető hosszú távon. És ez megrémisztett, mert én ennél többre nem voltam képes.
Azt mondják, a fiúgyerekek otthonról hozzák, hogyan bánnak majd a későbbiekben a körülöttük megforduló nőkkel. Aki egészséges apamodellt látott a kezdetektől fogva, az ugyanúgy becsülni fogja későbbi partnereit. Aki férfiuralmat lát otthon, az szintúgy elnyomja majd a nőket és durván fog velük bánni. Én utóbbi egy felfokozott változatát láttam világ életemben, egy olyan embertől, aki hiába volt az apám, mégis, felnőtt fejjel is rettegtem tőle. Ezek után pedig talán nem is csoda, hogy alkalmatlannak éreztem magamat egy ideális hosszú távú kapcsolatra, mint amilyen egy házasság. És mindig is megijesztettek az ilyen megfoghatatlan, irracionális dolgok…
- Mint "helybéli", mit javasolsz, hova menjünk?

Az én fantáziámban nem sok romantikus kép élt. Ugyan hatalmas listával és tapasztalattal rendelkeztem a meghódított nők terén, de egyik sem amolyan „szeretlekektől” csöpögő kapcsolat volt, inkább testi síkon mozgott mind. Nem, sosem kerestem a szerelmet, a szeretetet mások társaságában, megszoktam, hogy úgysem kapom meg és még kevésbé viszonozom azt. Így hát sosem álmodoztam Jane Austen-i udvarlásról és lánykérésről, regénybeillő őszi sétákról és arról, hogy majd együtt öregszem meg valakivel, akivel aztán hetven évesen boldogan ülhetek a kúria hatalmas, hólepte kertjében. Ugyan… ilyen nem létezik. Az emberek csak megjátsszák, hogy örökké szeretik egymást, hogy rá sem pillantanak másra, és hogy az életüket adnák valakiért. És ha ne adj isten mégis létezne efféle, akkor az nem nekem fog megadatni, ebből következően pedig nem is Ivorynak.
Egy bizonyos fokig hízelgőnek találtam a felnőtt férfi-kislány felállást, amely a magázódásban fejeződött ki. Ugyan minden alkalmat megragadtam arra, hogy kinyilvánítsam, én már felnőtt, felelősségteljes férfi vagyok, de néha nem voltam ennyire biztos magamban. Igaz, nem is az óvó szülői házra vagy az atyai és anyai tanácsokra vágytam, hiszen azokból sohasem kaptam egy fikarcnyit sem. Egyszerűen csak néha bizonytalanság érzete tört rám egy-egy komoly döntés meghozatalakor vagy egy hiba elkövetésekor. És talán épp ezért éreztem én is természetellenesnek ezt a hivatalos, távolságtartó stílust.
- Tökéletesen megfelel, amennyiben nem olyan mocskos, mint a Szárnyas Vadkan – bólintottam, lepillantva rá. – És… esetleg tegeződhetnénk. Úgysem figyel senki, nem igaz?
Nagyon halványan, jóformán nem is láthatóan elmosolyodtam. Igen, a berögzült etiketthez akkor is ragaszkodik az ember, a vizslató tekintetektől tartva, amikor legfeljebb utcamacskák, kóbor kutyák és néhány jól táplált galamb a szemtanúja.
A Három Seprűt még én is könnyedén megtaláltam a kicsike faluban, Rodolphussal olykor lejöttünk ide meginni valamit, ha éppen akadt egy kis időnk. Ilyenkor beültünk egy kocsmába vagy a Három Seprűhöz hasonló vendéglőbe, beszélgettünk, politizáltunk, megvitattuk az új fejleményeket a nagyvilágból és egyszerűen csak próbáltuk kizárni a külvilágot. Néha mindenkinek szüksége van arra, hogy kicsit leszálljon a rohanó hétköznapok Roxfort Expresszéről…
Arról viszont még elképzelésem sem volt, hogy Ivoryval mit fogok kezdeni. Más nővel – lánnyal? – egy percig sem éreztem volna magam ilyen kényelmetlenül, de annak a tudata, hogy hamarosan feleségül veszem, nyilván visszatartott a szokásos beszédtémáktól és rutintevékenységektől. Elvégre az amolyan íratlan szabály, hogy az esküvőig legfeljebb a kézcsók megengedett, de ennek ellenére természetesen világgá kell kürtölni – csak szép szolidan és ízlésesen, de azért minél hangosabban – mennyire szeretjük egymást. Meg hogy mennyibe került az eljegyzési gyűrű, mert az nagyon fontos. Minél drágább, annál jobb… És természetesen minél ízléstelenebb, hűen tükrözve a leendő anyós torz és erősen ódivatú lelkivilágát. Mert hát valljuk be, egy néhány éves kisgyerek aligha tudna ilyen őszinte szeretettel és minden giccs nélkül eljegyzési gyűrűt választani. Szánalmas. Utáltam, hogy nem irányíthatom teljes egészében az életemet. Ha így lenne, sosem házasodnék meg, ebben biztos voltam.
Nem akartam állandó kapcsolatot, nem akartam kötődni valakihez, nem akartam elveszíteni azt a valakit, nem akartam bőgő és visítozó gyerekeket… Márpedig csak évek kérdése, és még a porontyokat is tűrnöm kell. Csak reménykedni mertem benne, hogy Ivory szereti a kölyköket és tud velük bánni. Ki nem állhattam a gyereksírást, hasogatott tőle a fejem és elmondhatatlanul ideges lettem, amint meghallottam. Mindig a gyerekkori önmagamat juttatta eszembe, azt a lelki nyomorék, rettegő kisfiút, aki aludni sem mert, nehogy újra látnia kelljen, amit az apja művelt. Igen, talán nem is a gyerekekkel volt bajom, hanem saját magammal.
Elindultunk a macskaköves fűúton, egymásba karolva, mint egy igazi pár. Vagy hasonló. Nem kellett hozzá túl jó emberismerőnek lenni, hogy megérezzem, mennyire feszült és mennyire igyekszik tartani a szokásos távolságot kettőnk között, minden fizikai gát ellenére is. Pedig igazán nem tettem és mondtam semmi olyat, ami miatt ennyire rettegnie kellett volna tőlem.
- A tanítási szünetben az iskolában maradsz vagy hazalátogatsz majd? Bizonyára kellemesebb barátokkal tölteni a karácsonyt és a szilvesztert, mint a kötött otthoni légkörben. Már ha nem tévedek Mr. Yaxley-vel kapcsolatban. – Tiszteltem az apját, nagyszerű varázslónak és hithű halálfalónak tartottam. Mindenki becsülte őt a halálfalók között, amire rá is szolgált, azonban az a fajta ember volt, akit nem tudtam elképzelni egy családi vacsoránál vagy a gyerekei mellett. Akárcsak a saját apámat. A legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam tőle, az a családnevem volt, semmi más. Ennek ellenére őt is rajongásig tiszteltem, habár sejtettem, hogy Ivory nem érez úgy leendő apósa iránt, mint én a sajátom iránt.