Regulus Black
„Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, Ne tekints másra: Mardekár való neked."
Származás : The Noble and Most Ancient House of Black
Lakhely : London, Grimmauld tér
Foglalkozás : diák
Pálca : Mogyoró, 12 hüvelyk, egyszarvúszőr mag
Karakterlap : Én vagyok
Karakterzene : Ez
Playby : Wade Poezyn
 |  Tárgy: Regulus Black  Kedd 19 Aug. 2014 - 2:27 | |
|
Regulus Black
| Kor: 16, Ház: Mardekár, Évfolyam: 6. | 
Oldal: kérdéses | Play by: Wade Poezyn Vér: Arany Jellem: A család érdekeit minden más elé sorolni. Tisztelni a rangban feljebb állókat. Áttiporni minden alacsonyabbrendű söpredéken. Mindezt még gyerekkoromban belémverték - évekig viseltem a különböző 'ismeretlen eredetű' kék-zöld foltokat a testemen. De megtanultam a leckét, ma már ezeken az elveken alapul a viselkedésem.
A szüleim eleget bántottak szóban is - talán ez az oka, hogy én is másokon élem ki az aktuális hangulatomat. Nem okoz lelkiismeret-furdalást, ha beletiprok valaki lelkivilágába, de örömet sem, inkább csak valami tompa hiányérzetet, lüktető ürességet. Nem szoktam kárörömöt érezni, nem is élvezem ezeket a helyzeteket, csak valami furcsa belső kényszer hajt, hogy másoknak is legalább olyan rossz legyen, mint nekem. Nincs túl vidám vagy optimista alaptermészetem, és csak ront rajta, hogy újabban mennyit idegeskedem, és milyen frusztrálóan sötétnek látom a jövőmet. Hogy miért, azt nem kötöm mások orrára. Egyrészt merő ostobaság lenne, másrészt gyűlölöm, ha sajnálnak. Bármi bajom vagy problémám van, azt megtartom magamnak, és legutolsó ötletem lenne, hogy sajnáltassam magam. Egyrészt, mert nem akarom, hogy bárki is gyengének lásson,
másrészt azért, mert utálom a 'lelki szemetesláda' típusú embereket, akik ilyenkor nekiállnak pátyolgatni a rászorulót, ha akarja, ha nem. Bár jobban belegondolva nem csak az ilyen embereket utálom, hanem egyenesen mindenkit, még magamat is. Nem véletlen, hogy nem vagyok 'a társaság lelke.' Van pár haverom, de gyakran látni teljesen egyedül is. A folyosókon nem érdemes az utamba állni, úgy török utat magamnak, hogy az másoknak a lehető legjobban fájjon. Tőlem kevesen kapnak mást, mint piszkálódó megjegyzéseket - nem is csoda, hogy hány iskolatársamnak vagyok ellenszenves. Régebben nagyon is helyesnek tartottam, hogy rosszban legyek még a félvérekkel is, de ma már nem veszem ilyen szigorúan a vérminőséget. Persze aki már megutált, az ettől sem fog megkedvelni, de ez annyira azért nem érdekel, hogy igazán aggasszon. Sokan tartanak egoistának, ám valójában nem repked ilyen magasan az önbizalmam. Nincs különösebb problémám magammal, de nem érzem úgy, hogy sokkal jobb lennék másoknál; leszámítva persze a muglikat és sárvérűeket. Bár minden mérce relatív, talán nem nekem van igazam, de igazából mindegy is. Nem érdekelnek mások a kicsinyes életükkel. Helyesbítek: a lányok nagyon is érdekelnek, de ők is csak egy bizonyos szintig. Nem vagyok egy akkora csajozós nyálgép, mint Sirius, de nem okoz problémát, hogy leszólítsak valakit. Ilyenkor azért hozok egy viszonylag barátságos szintet. Még soha nem voltam igazán szerelmes, a legtöbb csaj addig érdekel igazán, amíg nem az enyém. Onnantól kezdve már nem jelent kihívást. Ha rövid úton lekoptatnak, az sem érint mélyen; végül úgyis az lesz, amit én akarok. A legtöbb embert nevetségesen könnyű befolyásolni, én pedig kihasználom ezt a kínálkozó lehetőséget. Nem mondanám magam rosszindulatúnak, bár nyilván jószándékúnak sem - azért van ennyi önkritikám. Szerintem reálisan ítélem meg magam. Ha a szememre vetik a hibáimat, nem tagadom le őket, nem is sértődöm meg, csak visszavágok, de úgy, hogy egy jóval érzékenyebb pontot találjak meg. Ha komolyan leszid olyasvalaki, akikre felnézek, egy kicsit magamba szállok. A felnőttekkel szemben tisztelettudóan viselkedem, még ha esetleg nem is kedvelem őket. A tanároknak sem szóltam vissza soha csípősebben a kelleténél. A tanórákat többnyire csak átvegetálom, olyan különösebben nem kötnek le. Az asztronómia és a rúnatan az a két tárgy, ami tényleg érdekel, és ez a jegyeimen is erősen megmutatkozik. A többi tárgyból tartom az elfogadható szintet, bár van pár V jegyem is. Nem vagyok az a típus, aki folyamatosan zavarná a tanórákat, inkább beülök leghátra, és kényelmesen elhelyezkedem a pad tetejére dőlve, hogy félálomban hallgassam végig az aktuális óra anyagát. Tanítás után időm nagy részét a kviddicspályán töltöm, ugyanis terelő vagyok a Mardekár csapatában, és majdnem minden nap edzünk. Amikor épp nem, akkor is gyakran lógunk itt a haverjaimmal. Nem egyszer fordult már elő, hogy ilyenkor összetűzésbe kerültünk a bátyámékkal, akik szintén ki akarták sajátítani az egész pályát. Siriussal ritkán beszélek négyszemközt, olyankor sem sokat, de általában baráti hangvételben. Ha viszont jelen vannak a haverjaink, az az állandósult rivalizálást ébreszti fel bennünk, vitázni kezdünk, a többiek is bekapcsolódnak, eldurvul a dolog, előkerülnek a pálcák, és végül ebből szokott kisüli a csoportos büntetőmunka. Siriussal ilyenkor átmenetileg utáljuk egymást, de mindketten kialusszuk az ilyesmit. Potter viszont elmondhatatlanul irritál, ahogy mindenbe belekotnyeleskedik, és azt hiszi, hogy van bármi köze a mi 'jótestvéri' kapcsolatunkhoz. Nem értékelem, ha valaki bele akar folyni a személyes dolgaimba. Nincs olyan közeli barátom, akinek ezt elnézném. Nem engedem közel magamhoz az embereket, nem avatok be senkit a gondolataimba vagy érzéseimbe, az én életemben csak nekem van keresnivalóm.
Igazából nem tudom, milyen vagyok. Mindenkinek meghagyom, hogy alkosson rólam véleményt a saját tapasztlalatai alapján. Nem tudok más szemével nézni magamra. Nézz rám! Mit látsz? Csoport: Diák Kinézet: 184 centiméter, 78 kilogramm, fekete haj, szürke szem, ennyi. Alsógatya, zokni, farmer, póló, tornacipő, ennyi. Ezen nincs mit magyarázni. Történet: Sirius időben kiszállt. Nem hagyta, hogy beszippantsa az örvény, ami engem már nem enged el. Az út csak lefelé vezet. Alternatíva nincs.
Gyűlölöm, hogy el kell ismernem, de a bátyám csinálta jól. Én ezt nem tudnám megtenni. Nekem sokat jelentenek a szüleim, bármilyen érzelmi fogyatékkal élnek is. Attól még szeretem őket, és nem szöknék el otthonról. Azt hiszem, kitagadottként amúgy is teljesen életképtelen lennék. Siriussal ellentétben én már elértem, hogy minden normális ember megbélyegezzen az "egoista aranyvérű" címkével, és ha kitagadnának, ezt már akkor sem tudnám lemosni magamról. Én nem tudnék kihez költözni, hiszen a barátaim többsége is pedigrés, és egy ilyen húzással őket is mind elveszíteném. Ahogy a családi vagyont is, amit azért nem lenne rossz megörökölni. Most, hogy a bátyámat kitagadták, már én vagyok a szüleim egyetlen reménysége, a Black-örökös. Annak a fiúnak kell lennem, akit a szüleim látni akarnak. Tökéletesnek kell lennem. Minden helyzetben, minden szempontból. Kötéltánc. Elég egyetlen meggondolatlan lépés, és akkor vége van. Engem is kidobnak az utcára, ahogy a másik gyerekükkel is tették. Pedig nincs nekik olyan sok, hogy egy-kettő meg sem kottyanna. De úgy tűnik, ez nem tartja őket vissza semmitől, és bármire képesek lennének, hogy makulátlanul megőrizzék a Black nevet. Ha nem teszek egyetlen meggondolatlan lépést sem, én leszek az, aki tovább cipeli ezt a súlyos örökséget. Azt hiszem, már évek óta sejtették, hogyan fogja végezni Sirius, ezért kaptam én is olyan neveltetést, amilyet az elsőszülött fiúk szoktak. És lám, igazuk lett, én vagyok az utolsó Black fiú, aki továbbviheti a vért és a nevet. Nekem már ez az életem. Ebbe idomítottak bele, és birka módjára hagytam magam, csak hogy kapjak tőlük a tengernyi szidás mellé egy cseppnyi elismerést is. Most büszkék rám, igen. Ez a cél lebegett a szemem előtt kiskoromban, és elértem - de mire megyek vele? Jönnek az újabbnál újabb, vadabbnál vadabb elvárások, amiket teljesítenem kell, máskülönben minden eddigi igyekezetem hiábavaló volt, és én is a bátyám sorsára jutok. A legújabb tervük aggaszt a legjobban. Néhány hónapja kitalálták, hogy apám nyomdokaiba lépve mielőbb fel kell csapnom halálfalónak - így számoljak az életemmel. A lehető legmagasabbra kell felküzdenem magam a halálfalók között, és minden egyéni érdekemet alá kell rendelnem a sárvérűek kiirtásának. Mondják, hogy a cél szentesíti az eszközt, de ez akkor is egy terrorszervezet. Nem vagyok képes felfogni, hogy ezt ennyien nem ismerik fel, és vakon - mit vakon, beteges meggyőződéssel - irtanak ki mindenkit, aki valamiért nem szimpatikus nekik, vagy csak mert a Sötét Nagyúr azt parancsolta. Én is lenézem a muglikat és a fattyaikat, de a halálfalók tömegeket gyilkolnak meg, az állítólagos szent céljaik érdekében! Ugyan nem egészen nyíltan, de az apám mindenről be szokott számolni. Motiválni akar vele, azt hiszem, de mondanom sem kell, hogy az ellenkező hatást éri el. Hosszasan, elégedetten ecsetel minden vértől nedves részletet, és ezekben a percekben felmerül bennem: milyen ember az én apám?! Anyámmal soha nem jöttem ki, de apámat jó embernek tartottam. Súlyos tévedés volt. Ártatlan gyermeki hit, amit persze törvényszerűen nagy csalódásnak kell követnie. Én tényleg mindig igyekeztem olyan lenni, amit elvárnak tőlem, de ez már egy olyan pont, amin komolyan elgondolkoztam - az már más kérdés, hogy addigra rég késő volt visszatáncolni. Persze legyezgethetném az önérzetemet azzal, hogy a Sötét Nagyúrnak szüksége van rám, de nyilvánvalóan hazugság lenne, közönséges önigazolás. Neki én is csak egy fő leszek a sok közül. Talán az apám révén magas pozícióba kerülök, de őszintén szólva szívesebben húznám meg magam valahol hátul, ha már mindenképp részt kell vennem ebben. Nem értem, hogy nem látja a Sötét Nagyúr, mennyire nem vagyok én erre alkalmas. Még csak egyszer találkoztam vele ugyan, akkor is csak futólag, de azt mondják, belelát az emberek fejébe. Hát ezt ugyan nem tapasztaltam, de hogy félelmetes egy ember, az biztos. Már a tekintetétől is pánikroham kerülgetett, és akkor még fel sem emelte a pálcáját. Igyekeztem magabiztosan ácsorogni az apám mellett, de kétlem, hogy bárkinek is ez lett volna az első benyomása, aki akkor rámnézett. Bizonyára a mértéktelen tisztelet jelének könyvelték el, nem tudom. Apám mindenesetre ott feszített mellettem, arcán a rajongás jellegzetes kifejezésével, amit korábban soha nem láttam rajta. Vajon én is ilyenné válok majd az idő folyamán? Belőlem is egy érzelmileg mutálódott sorozatgyilkos lesz, akinek egyetlen és legnagyobb boldogsága, ha a Sötét Nagyúr néhanapján kegyesen megdicséri? Vagy csak hátat fordítok minden emberi érzelemnek, elnyomom magamban az erős ellenérzést, és robotként teszem, amit mondanak? Ennek csak rossz vége lehet, jól semmilyen módon nem jöhetek ki belőle. Nem akarok ilyenné válni, nem tudnék többé tükörbe nézni. De van más választásom? Már a Sötét Nagyúr is számon tart, mint leendő tag (hála az apám buzgómócsingkodásának, hogy már most bepozícionáljon), valamint a legtöbb beavatott és leendő halálfaló is így tekint rám. Nagy elvárásokat és reményeket fűznek hozzám. Ki merne nyíltan szembehelyezkedni egy ilyen elvetemült bűnbandával? Túl sok részletet tudok, és ha nem csatlakozom, vagy elárulom őket, azzal a saját halálos ítéletemet írom alá. Egy vita alkalmával az anyám ezt kerek-perec ki is jelentette.
Őszinte leszek. Tizenhat éves vagyok, és nem akarok meghalni. Félek tőle, igen. Soha nem lenne merszem ekkorát kockáztatni. Persze erre lehet azt mondani, hogy tehetetlen vagyok. Gyenge. Gyáva. Talán igen. De ez mit sem változtat azon, hogy az örvény végérvényesen beszippantott, húz egyre lejjebb, és fogalmam sincs, mit fogok látni a tükörben, ha végül leérek az aljára. Patrónus: |
A hozzászólást Regulus Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 28 Aug. 2014 - 23:38-kor. |
|
! Már csak avi foglalás, és játszótárs keresés vár rád!