Mark & Domi

To: Mark

Tőlem teljesen szokatlan módon, ma korán felkeltem. Örülök, hogy ezt a nyarat a családommal töltöm, habár Dev borzasztóan hiányzik, de hát nincs mit tenni. Néha kicsit el kell szakadni tőle is, ráadásul így legalább lehetőségem lesz arra, hogy gyakoroljam a főzést, ami továbbra sem megy valami fényesen. Egy gyors zuhany után, elszántan settenkedek ki a konyhába. Még senki nincs ébren, a nap még csak most kezd el lassan felkelni a horizonton, fényével bevilágítva a tengerpartot. Elmosolyodom a látványra, és kicsit le is ragadok az ablaknál, figyelve a hullámok játékát, de aztán ráveszem magam, hogy a feladatomra koncentráljak. Valami egyszerű dologgal kellene kezdeni, ami biztosan nem gyújtja fel a konyhát, úgy, mint egy régebbi próbálkozásomnál. Szuper lenne azzal ébreszteni mindenkit, hogy már megint lángol a konyha, habár apa szerintem rutinosan oltaná el megint a tüzet.

Gyorsan átsietek a nappaliba, ami kicsiny ugyan, de barátságos és otthonos. Gyors mozdulatokkal kezdek kutakodni a könyvespolcon anyu egyik receptkönyve után, de mindegyik, ami a kezembe akad egy tucat bonyolult fogást tartalmaz. Halkan felnevetek, mikor rájövök, hogy mi lehet ennek az oka. Hát persze. Most hogy itt az öcsém Tyler egyik barátja a Roxfortból vendégségben, minden egyes nap igazi lakomákat kell ám rendezni a tiszteletére. Őrület. Milyen szerencse, hogy én tegnap késő este érkeztem.  Még mindig kuncogva visszapakolom a könyveket a polcra és inkább a ládában kezdek kutakodni, ahol az egyszerűbb ételekről szóló receptek lehetnek az elképzeléseim szerint. Kis prüszkölés, és némi pókhálós támadás után diadalittasan elő is szedem a könyvet, amibe belelapozva vissza is térek a konyhába.
- Na, lássuk. – Mondom halkan, miközben egy használható, teljesen egyszerű receptet keresek, amit még talán én is meg tudok csinálni. Nem egyszerű feladat, azt el kell ismernem.

Talán megpróbálhatnám a palacsintát. Az nem lehet olyan nehéz! Mikor figyeltem, ahogy mások csinálták, egész egyszerűnek és könnyűnek tűnt, ráadásul mindig hamar kész volt. Az lenne már csak a meglepetés, hogy ha meg tudnék lepni mindenkit egy kis palacsintával! Hogy csodálkoznának! Lelkesen bele is vetem magam a recept tanulmányozásába. A háztartási bűbájokhoz hozzá sem nyúlok, mert tudom, hogy abból katasztrófa lenne, így pálca nélkül próbálom megoldani a nagy küldetést. Előveszek tehát pár darab tojást és megpróbálom feltörni azokat. Hát szó-szó. Egy kis héj is megy a tálba, de annyi baj legyen. Teszek bele egy kis cukrot, egy kis sót… hoppá, egy picit több lett a só, de nem baj. Elkezdem összekeverni, közben fél szemmel újra a receptre pillantok. Azt hiszem, magamhoz képest egész jól haladok. Beleteszem a lisztet és a tejet és úgy keverem tovább, bár eléggé érdekesen néz ki, mert csomók vannak benne. De szerintem így is finom lesz. A nagy lelkesedésben a fele masszát még a tálból is kikavarom, de majd utána feltakarítok. Elméletben. Mikor úgy vélem, hogy a tészta már késznek tekinthető, dudorászva kezdek előkeresni egy serpenyőt. Nem tudom, hogy pontosan milyet is kellene használni, de szerintem ez megfelelő lesz. Már bele is öntöttem az olajat – talán kicsit sok is lett -, és már éppen készülnék kisütni az első adag palacsintát, amikor észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Annyira meglepődök, mikor észreveszem Markot, Tyler barátját, hogy az egész eddigi tésztakezdemény a padlón köt ki, és szépen lassan mászik előre, mint valami élő dolog. Gyorsan leteszem az edényt is, meg a serpenyőt is.
- Basszus! – Szakad ki belőlem, ahogy a rombolást látom magam körül. Gyorsan fogok egy törlőrongyot és elkezdem feltörölni a trutyit – igazából nem jut eszembe, hogy a pálcámmal egyszerűbb lenne a dolog… - közben zavartan felpillantok a fiúra.
- Izé… te mióta vagy itt? – Kérdezem. Képzelem, milyen lehet kívülről a látvány. Egy kócos, térden kúszó, vörösben pompázó arcú nő, arcán és a ruháján némi liszttel, ahogy a padlót próbálja súrolni. Csodálatosan bemutatkozok, mondhatom.

To: Mark

Tovább súrolom fel a trutyit, néha váltogatva a rongyot és igyekszem figyelmen kívül hagyni a zavaromat. Ennél én magabiztosabb vagyok, úgyhogy sürgősen össze kell szednem magamat. Na igen, de az a magabiztosság, nem éppen a főzéssel kapcsolatos.
- Semmi baj, nem a te hibád, csak az enyém. – Mosolygok rá, közben egy elegáns mozdulattal behajítom a már teljesen összemaszatolt rongyot a mosogatóba és egy tisztával folytatom a műveletet.
- Ó, nem kell. Mindjárt megvan amúgy is. – És nem is tévedek: lassan az utolsó csepp tésztának nevezhető valamit is sikerül feltörölnöm a padlóról, így legalább fel is állhatok onnan. A másik rongyot is beteszem a mosogatóba. Úgy látszik lesz bőven takarítani való, ugyanis a pult még romokban áll a tésztakészítési akció után. Anya pedig biztos nem örülne, ha neki kellene utánam takarítania.

- Jó reggelt. Ha jónak lehet nevezni. – Nevetek még mindig kicsit zavartan.
- Igazából meg akartam lepni a többieket, de azt hiszem mindenki jobban járt, hogy végül az egész a padlón kötött ki. Nagyon nem tudok főzni. – Vallom be, közben kelletlenül nekiállok letakarítani a pultot. Utálok takarítani.
- Pont ezért gondoltam, hogy gyakorlok egy kicsit. Hiszen nem járja, hogy bájitaltanból perfekt vagyok, főzésből meg nem. – Magyarázok tovább. Ajjaj, a Domi-beszélőkém beindult. Ilyenkor képes vagyok rengeteget beszélni, hacsak nem fojtják belém a szót.
- Szóval, ahogy ismerem magam, biztos ez is pocsék lett volna. – Mosolygok, majd megunva a takarítást, a többit úgy döntök, inkább anyára hagyom. Csak nem fog haragudni.
- Na és te? Hogyhogy ilyen korán fent vagy, ahelyett, hogy kihasználnád a szünetet és legalább délig aludnál? – Én mindig ez csinálom. Általában utálok korán kelni, ez kivételes alkalom volt.
- Tyler gondolom, még nagyban durmol, különben már itt lenne és követelné magának a reggelit. Csak nem tőlem, mert azt feltételezné, hogy meg akarom mérgezni. – Valószínűleg így lenne. Ha el is készült volna a palacsinta és az asztalra kerül, szerintem a drágalátos öcsém, fintorogva nézne a tányérjára, majd rám azzal a tipikus pillantással: „Te most komolyan meg akarsz ölni?” Imádom a családom, de komolyan.  

To: Mark

Akaratlanul is elvigyorodok, mikor meghallom Mark filozofikus merengését, bár igazából fogalmam sincs, ez hogy jött ide, mindenesetre eléggé vicces volt. Inkább nem is válaszolok rá semmit: még a végén az lenne a dologból, hogy szépen elfilozofálgatunk egymás mellett, a kora hajnali órákban, mint két nem-normális. Ha valamelyik családtagom ezt látná, szerintem évekig felemlegetné a dolgot. Úgyhogy jobb is békében maradni.
- Nem, nem adom fel könnyen. – Rázom meg a fejem mosolyogva.
- Évek óta próbálkozom, és az óta már számtalan baleset történt. Egyszer sikeresen felgyújtottam a konyhát. Azóta valahogy senki sem örül, ha próbálok bármit is kezdeni a konyhában. – Vallom be zavartan mosolyogva.
- Elég csak megkérdezni Tylert, ő biztos szíves-örömest elmeséli, milyen borzalmakat tettem már elé az asztalra. Pedig még anya is próbált engem tanítani, de aztán feladta, és mondta, hogy reménytelen eset vagyok. – Ez sajnos tényleg így van, de én elszánt vagyok.

Csodálkozva nézek rá, amikor odalép a tészta elé és… megkóstolja. Merlinre! Tényleg megkóstolta?! Bátor ember. Bár mit is várhatnék tőle, hiszen griffendéles. A meglepettségtől egészen elkerekednek a szemeim, amikor meghallom, hogy az a trutymó egészen ehető.
- Komolyan? – Kérdezem teljesen elképedve.
- Valahogy nem tudok hinni neked. – Nevetem el magam.
- De egyszer majd csak sikerülni fog. – Bizonygatom, ezt inkább magamnak, mint neki.
- Bájitaltanból pedig ezer örömmel korrepetállak, ha szükséged lenne rá. – Vigyorgok, cseppet sem megbántódva. Tisztában vagyok a hibáimmal. Amiből jó sok van, ezt el kell ismerni.

- Eltörölhetetlen szerelem? – Nevetek fel jóízűen.
- A palacsinta biztos örül ennek a dolognak. Ha tehetné már kimászott volna a mosogatóból. – Nevetek még mindig, hát igen, láthatóan bármilyen hülyeségre kapható vagyok.
- De amúgy tényleg, ennyire sokat számít az étel? Mert akkor nem sok esélyem van, a barátomnál, ha így folytatom. Őt akartam meglepni, de hát így inkább nem vállalom be, még szegény gyomorrontást kapna. Sokat kell még gyakorolnom. – Mosolygok.
- Igen, gondoltam. Nagyon jó az alvókája. – Általában nekem is, de ez most egy ilyen nap.
- Próbáltam már varázslattal is. Meg mindenhogyan. Valahogy úgy sem akart összejönni, főleg mivel a háztartási bűbájokban is borzalmas vagyok. – Utálom is, hogy nem elég, hogy rendetlen vagyok, de még a bűbájokkal sem tudok nagyon segíteni a dolgon, pedig mennyivel egyszerűbb lenne az életem.
- Igazán nem kell. Szerintem anya meg is ölne, ha most befognálak segíteni bármilyen főzésbe-sütésbe. Vendég vagy, tudod, szóval kiemelt pozíciód van. – Vigyorgok rá.  

To: Mark

Most én magam sem tudom, hogy miért vagyok ilyen energikus, és feldobott, mint ma, ráadásul kora hajnalban, ami rám annyira nem jellemző. Talán az elszántságom miatt lenne ez? Másra hirtelen nem tudnék gondolni, mindenesetre ez igen csak jó dolog, mert így talán olyan dolgokat is képes leszek teljesíteni, amiket máskor nem. Ez lehetne a szerencse napom! Bár a palacsinta nem ezt mutatja, de nem baj, még van egy kis időm, mire anya felébredne, hogy nekiálljon a lakoma elkészítésének, amit elviekben reggelire szánna, de ahogy ismerem, ebédre már szinte semmi nem fog a gyomrunkba férni, ha rajta múlik. Lehet, hogy mégis az lenne a legjobb, ha én készítenék reggelit? Mert akkor még esélyünk lehetne arra, hogy ebédeljünk.
Aztán látva Mark ijedt arckifejezését, ahogy beavatom abba, hogy mit is szoktam művelni a konyhában, ha beszabadulok, először komolyan veszem, de nem kell sok hozzá, hogy rájöjjek, csak viccel. Ezért némi fáziskéséssel, de rögtön újra elmosolyodok.
- Hé, ez nem volt szép! Majdnem elhittem! Jól színészkedsz. – Mondom vigyorogva.

- Akkor szerintem marad a rántotta. Főleg mivel azt te szoktál csinálni, így olyan nagy hibát csak nem követhetek el. Meg tudom, hogy az tényleg nagyon egyszerű. – Határozom el végül magam. Azért, így nagyobb biztonságban érzem magam, hogy van itt velem valaki, aki legalább tudja, hogy hogyan is kellene nekiállni az egésznek, és ráadásul azt is meg tudja majd mondani, hogy mit rontottam el.
- Köszönöm. – Mosolygok rá Markra hálásan.
- Bezzeg a családom, nem hisz bennem. Felháborító. – Persze egyértelműen látszik, hogy ezt nem gondolom komolyan, még akkor sem, ha tényleg nem hiszik el, hogy egyszer sikerülni fog őket lenyűgöznöm. Márpedig egyszer így lesz, akármit is mondanak.
- Oké, akkor majd csak dobj meg egy levéllel, és lebeszélünk majd időpontot. Szívesen segítek, nekem is jól jön, ha kicsit felelevenítem a régebben tanultakat. – Mosolygok lelkesen. Ha a bájitalokról van szó, persze, hogy így viselkedek.

- Nincs vele baja. Nem az a nagyon válogatós típus, de azt, amit én főztem, még ő sem tudta megenni. Szegény. – Mondom sóhajtva. Tényleg sajnálom, hogy egyáltalán felszolgáltam neki múltkor azt a borzalmat, ami megint egy balul sikerült próbálkozás eredménye lett.
- Szerencsére, már évek óta nem ijesztette el az, hogy mennyire nem tudok főzni, szóval azt hiszem nem ezen fog múlni. – Mosolygok boldogan.
- De attól még szeretném meglepni. Biztos örülne neki. – Legalábbis ebben bízom. Az biztos, hogy tényleg nagy meglepetés lenne, ha sikerülne finomat főzni.
- Oké, oké, meggyőztél. Álljunk neki a rántottának, addig, amíg még alszik, mert ahogy ismerem, hamarosan ébred, hogy az uralma alá vonja a konyhát. – Gyors mozdulatokkal eltakarítom a palacsinta összes maradékát, majd már hozok is pár tojást.
- Akkor… rántotta szakértő, mivel is kellene kezdeni?  

To: Mark

Jó látni, hogy ennyit képes nevetni bizonyos dolgokon, még ha azok olyanok is, amiket ő képzel el. Sokszor vagyok én is így vele, és rengetegszer szoktak érdekesen nézni rám, mikor egy beszélgetés közepén elkezdek nevetni, mert eszembe jut valami olyan esemény a múltból, ami igen csak vicces volt, és kapcsolódott a beszélgetéshez. De azt hiszem, akik a barátaimnak mondhatják magukat, ők már minden rossz tulajdonságomat megszokták. Ettől függetlenül, én azért jó pár dolgon szeretnék még magamon változtatni, idővel pedig, ez talán sikerül is.
- Semmi gond, nevess csak. – Vigyorgok rá boldogan. Hiszen amúgy is, a nevetés mindenre gyógyír tud lenni az adott pillanatban.

- Persze, tudom. – Bólintok mosolyogva, de persze feltűnik, hogy sokkal csendesebben mondja ezt, mintha… mintha itt valami baj lappangana. Láthatóan el is merül a gondolataiban, aminek hatására a mosoly, ami eddig az arcomon volt eltűnik. Legszívesebben rákérdeznék, hogy mi a baj, de nem érzem úgy, hogy sok közöm lenne hozzá, és valószínűleg nem is akarna róla beszélni. Ha beszél is valakivel erről, akkor az maximum az öcsém lesz, vagy egyszerűen csak magában tartja a dolgokat. Így hát én is csendben maradok, és várok, amíg újra visszatér a gondolataiból.
- Jól teszed. – Mosolygok rá újra vidáman, igyekezve figyelmen kívül hagyni, hogy az ő mosolya, már cseppet sem a régi. Nincs jobb ötletem, mint hogy eltereljem a figyelmét a gondjaitól.
- Nálam jobb korrepetitorod, nem hiszem, hogy akadna. Lehet, még a végén meg is szereted a bájitaltant.

A szavaira újra felnevetek.
- Ó, igen, arra tényleg vigyáznom kell, hogy ne sózzam túl. Bár, amíg biztos távolban lesz tőlem, és nem jelenik meg hirtelen, akkor nem is tudja majd elterelni a figyelmem. Úgyhogy, mindenképpen olyan időpontban kell nekiállnom majd a főzésnek, mikor biztosan nem jelenhet meg hirtelen, különben akkor már biztos nem azzal lennék elfoglalva, hogy milyen lesz az étel. – Mondom vigyorogva. Hát, tény, még mindig képtelen vagyok sokáig egy bizonyos dologra koncentrálni, ha Dev a közelemben van.
Most, pedig valóban itt az idő arra, hogy megpróbálkozzunk azzal a bizonyos rántottával. Érdeklődve figyelem, ahogy feltöri a tojást. Ezt a mozdulatot már számtalanszor láttam anyától is, így nem hiszem, hogy olyan sok problémám lenne vele. Elszántan veszek kezembe egy másik tojást és óvatosan odaütöm a pult széléhez. Nem történik semmi. Erősebben próbálkozom, mire valóban megreped, de amilyen hülyén tartom, egy kicsi nem a tálba, hanem a pultra megy. Ráadásul egy kis héjat is sikerül a tojással együtt a tálba juttatni.
- Hát, végül is egész jól sikerült. – Mondom, miközben elkezdem kihalászni a héjdarabokat a tálból.

To: Mark

Ha jobban belegondolok, Tylerhez valahogy mindig is közelebb álltam, mint a nővéremhez. Hogy ennek az-e az oka, hogy amúgy is inkább a fiúkkal barátkoztam inkább, vagy azért, mert mindig is úgy éreztem, hogy fényévekkel messzebb ballagok hozzá képest. Hiszen ő mindent tökéletesen csinál, büszkévé teszi a szüleinket, míg én… hát, én olyan vagyok, amilyen. Tehát nem volt meglepő, hogy amikor még a Roxfortban jártam, akkor is inkább az öcsém közelében tartózkodtam, hiába szereztem könnyedén barátokat. Persze, általában azzal töltjük az időt a mai napig, hogy egymás idegein táncolunk, direkt módon, de mind a ketten tudjuk, hogy ez csak játék, és igazából nem kell komolyan venni. A nővéremmel egészen más a helyzet. Most már ugyan jobb kapcsolatunk van, mint régebben, de még mindig nem az igazi. De hát, semmi sem lehet tökéletes, és különben is, így is tökéletesen boldog vagyok.
- Naná, hogy léteznek csodák. Hidd el, még ha nem is lesz a kedvenced, talán tényleg meg fogod szeretni kicsit. Majd olyan bájitalokat mutatok, ami biztosan felkelti az érdeklődésed, és így könnyebb lesz a többit is elkészíteni. – Mondom teljes bizonyossággal, mintha nem is létezne az, hogy a hatásomra ne szeretné meg a kotyvasztást. Hát igen, ha bájitalokról van szó, akkor enyhén szólva is nagy az elfogultság, és egyszerűen fel nem foghatom, hogy mások miért is utálják annyira.

Felnevetek, amikor észreveszem, ahogy végigtekint a konyhán, mert sejtem mire gondolhat.
- Ne aggódj, itt semmit nem csináltunk. Főleg mivel Dev nem igazán szívesen látott vendég itt, apám miatt. – Mondom egy aprócska fintorral.
- Úgyhogy csak nagyon ritkán tudom rávenni, hogy eljöjjön ide, amit meg tudok érteni. Én sem kifejezetten örülnék annak, ha minden egyes pillanatban gyilkos tekintettel figyelnek, és éreztetik, hogy nem vagyok szívesen látott látogató. Anya szerencsére szokta ellensúlyozni a dolgokat, de nem szokott túl jó hangulat lenni így sem, úgyhogy lehetőleg kerüljük azt, hogy Dev és apa összetalálkozzanak, mert így legalább békesség van. – Mosolygok halványan. De én még mindig reménykedek, hogy ez változni fog, hiszen eléggé apás vagyok. Fontos nekem a véleménye, úgyhogy nagyon örülnék, ha el tudná fogadni a kapcsolatomat. Sajnos nem úgy tűnik, hogy ez a közeljövőben sikerülni fog, de mint ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára.

Büszkén elmosolyodok, amikor Mark megdicsér, hiszen nálam már ez is tényleg hatalmas lépés. Legalábbis, a tálba sikerült beleütnöm a tojást, ami azért valami.
- Huh. Kicsit megnyugodtam. – Közben már lelkesen meg is ragadom a villát, amit a fiú a kezembe nyomott.
- Hmmm. Fogjuk rá. Elég sokat figyeltem anyát főzőcskézés közben, de még nem próbáltam. Van valami trükkje, hogy hogyan kell felkeverni? Mert ő elég gyorsan csinálta. – Mondom most már újra kicsit elbizonytalanodva, de azért megfogom a tálat, és a villát is beleteszem, majd el is kezdem kevergetni, de nem igazán van sok hatása a kavarásnak a tojásra. Megpróbálom gyorsabban, és így mintha kicsit jobban menne, de a gyorsaság hatására persze a tojás nem marad teljes mértékben a tálban, hanem a pultra is jut belőle. De sebaj, még így is sok van belőle, egyszer majd csak sikerül összehozni.

To: Mark

- Ennek igazából elég egyszerű oka van. – Mondom mosolyogva Mark kérdésére.
- Hiába vagyok oda a bájitaltanért, a sárkányok egy hajszálnyival, de mindig megelőzte ezt. Meg hát, a sárkányokba már kisboszorkány korom óta teljesen szerelmes vagyok, a bájitaltan meg csak akkor lépett be az életembe, amikor bementem az első bájitaltan órámra. Tehát a sárkányok előnyt élveznek így. – Magyarázom.
- De az a jó, hogy a bájitaltanos tudásomat bárhol, bármikor tudom alkalmazni, még a sárkányok gondozásánál is. Amit viszont a sárkányokról tanulok… azt alapból nagyon kevesen tudják, mert nem mindenki vállalkozik egy ilyen veszélyes feladatra. – Csodálkoznék is, ha rajtam kívül sokan lennének azok, akik ennyire megszállottan rajonganak ezekért a lényekért. Külső szemlélőként önmagamat is biztos őrültnek titulálnám, mikor úgy beszélek róluk, mint valami édes, szeretgetni való háziállatokra, pedig teljesen tisztában vagyok én is azzal, hogy veszélyesek. De így csak még nagyobb vonzalmat érzek irántuk. Mindig is tudtam, hogy fura vagyok.

- Igazán nincs különösebb oka rá. Talán az zavarja, hogy Devvel a kapcsolatunk igazi se veled, se nélküled volt jó ideig, de most szerencsére a se nélküled korszakunkat éljük. Meg, apámmal mindig is nagyon szoros volt a kapcsolatom és egyszerűen lehet, hogy csak bánja, hogy már nem nevezhet az ő kis hercegnőjének. – Vonok vállat.
- Pedig nem bánnám, ha jobban kijönnének. Kétlem, hogy kiszeretnék Devből, főleg azok után, amiken már keresztül mentünk. – Teszem hozzá. Hát igen, én mindig is nyílt voltam másokkal szemben, mint egy nyitott könyv. Ritkán titkoltam el bármit is bárki elől, mert nem éreztem úgy, hogy szükséges.
- Talán, ha erre rájön majd egyszer, akkor helyreáll a béke, de egyelőre ez még nagyon messzinek tűnik. – Sóhajtok egy aprót.

Felnevetek a hasonlatára.
- Ennél nem is tudtad volna jobban megfogalmazni. – Nevetek még mindig, de azért követem az utasításokat, és ez valóban beválik. A tojás nagy része sikeresen benne marad a tálban és ráadásul sikerül teljesen kikeverni. Magamhoz képest, ez nem is olyan rossz.
- Így jó lesz? – Mutatom meg Marknak az eredményt.
- Ezután mi jön? – Kérdezem kíváncsian, miután visszateszem a tálat a pultra.