Dominique Savage

Tárgy: Dominique Savage Szomb. 29 Aug. 2015 - 0:15

Dominique Savage

Domi

Kor: 19 Ház: már kijártam Évfolyam/munka: Sárkánykutatónak készülök Oldal: jó

Jellem:

Merész: Nem hiába mondják rám azt, hogy merész vagyok. Ez már nem bátorság, hanem sokszor inkább botorság. Akkor is belevágok bármilyen párbajba, ha csekély az esélye annak, hogy győzhetek, meggondolatlanul vágok bele bármilyen veszélybe, mindenféle félelem érzet nélkül. Ez régen is így volt, és most is így van.

Gondoskodó: Mindent megteszek a szeretteimért, a családomért pedig még a pokol legmélyebb bugyraiba is elmennék, ha ezzel megmenthetném őket. Nagyon jól bánok a legendás lényekkel is, valahogy különös módon vonzódnak hozzám (ez főleg a sárkányokra igaz, nem hiába készülök annak, aminek), sokkal hamarabb elfogadnak, mint más boszorkányokat, vagy varázslókat. Biztosan megérzik, hogy mennyi szeretettel fordulok feléjük.

Karizmatikus: Könnyen ráveszem az embereket arra, amit el akarok érni. Kifejezett tehetségem van hozzá, én pedig alaposan ki is szoktam használni, ha úgy hozza a helyzet. Még úgy is sikerül sokszor rábeszélnem másokat valamire, hogy igazából nem is tervezem meg előre, ez pedig igen csak hasznos tulajdonságnak bizonyult már nem egyszer. Főleg visszaemlékezve, hányszor, de hányszor beszéltem ki magam valamelyik professzornál, hogy miért is kóborolok az éjszaka közepén a Roxfortban…

Vidám: Rólam azt mindenképpen el lehet mondani, hogy az esetek többségében mosoly ül az arcomon, és pozitívan állok hozzá az élet dolgaihoz. Próbálom mindenben meglátni a jót – még akkor is, ha ez sokszor nehezen megy -, és csak mosolyogni, és mosolyogni. Szeretem felvidítani a szomorú embereket a közelemben, és ha találkozok eggyel, akkor biztos hogy az válik az elsődleges célommá, hogy mosolyt varázsoljak az arcára. Mert szeretem, ha mások is mosolyognak.

Kíváncsi: Minden létező dologba beleütöm az orrom, természetesen olyanba is, amibe nem kéne. Ez egyáltalán nem jó tulajdonságom, mert sokszor így olyan dolgokat is megtudok, amikről egyáltalán nem akartam tudni, de hát senki nem lehet tökéletes, ugye?

Dinamikus: Mindig mozgásban vagyok. De tényleg mindig. Nem tudok öt percig nyugodtan egy helyben maradni, vagy járkálnom kell, vagy mozognom valamit, de sosem voltam az a típus, aki órákig képes egy könyv fölött görnyedve olvasni. Talán régebben pont ezért is nem voltam valami jó tanuló, mert amikor az elméleteket kellett tanulnom, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Mindig is inkább a gyakorlat embere voltam, nem az elméleté.

Nyílt: Minden gondolatomat gond nélkül a világ elé tárom, igazából képtelen vagyok sokáig titkot tartani. Nem azért, mert nem szeretnék, egész egyszerűen minden rá van írva az arcomra, onnan pedig tökéletesen leolvasható bármi. Ha pedig valaki már nagyon ismer, annak gyerekjáték kiszűrnie a szánalmas próbálkozásaimat a füllentésekre. Így hát jobb, ha inkább meg sem próbálom.

Konok: Ha valamit én elhatározok, az úgy is lesz. Ha van egy kitűzött cél a szemem előtt, akkor bármilyen nehéz is lenne azt elérni, én a végsőkig próbálkozom, fáradhatatlanul. De ez rossz értelemben is ugyanúgy igaz, még akkor is védem az igazamat, ha tudom, hogy nincs is igazam. Az éremnek mindig két oldala van, ugyebár…

Szeszélyes: Pár pillanat elég hozzá, hogy megváltozzon a hangulatom, amit a környezetemben nem sokan tolerálnak. Mondjuk ezt meg is tudom érteni. Az egyik pillanatban még jó kedvem lehet, majd a másik pillanatban, egy apró, teljesen ártatlan dolgon is képes vagyok felkapni a vizet és bedühödni.

Figyelmetlen: Hajlamos vagyok az apró dolgok felett elsiklani, ennek köszönhetően már rengeteg apró tárgyamat elhagytam, vagy nem figyeltem fel egy beszélgetés kényes pontjaira, mert igazából nem is figyeltem. Egyszer a saját fejemet is el fogom veszíteni, ebben biztos vagyok. Főleg úgy, hogy képes vagyok elfelejtkezni arról is, hogy egy lépcső van előttem, pedig már jó pár alkalommal lementem rajta.

Ügyetlen: Igen, nehezen vallom be, de ügyetlen is vagyok. Én vagyok az, aki a saját lábában is képes elesni, akivel mindig történik valami, és érdekes mód, nem is legtöbbször a sárkányokkal történik bármilyen baleset, hanem csak úgy. Mert az élet láthatóan szeret velem szórakozni.

Rendetlen: Bárhol képes vagyok széthagyni a cuccaimat, általában a szobám úgy néz ki, mintha bomba robbant volna benne. A pakolásra nehezen veszem rá magam, azt vallom, hogy én a káoszban ismerem ki magam, de ezt sokan gyenge kifogásnak tartják. Pedig tényleg így van! Amikor a nővérem egyszer nem bírta tovább nézni a szobámban lévő rendetlenséget, és fogta magát, hogy rendet rakjon, utána hónapokig nem találtam meg ott semmit.

Türelmetlen: Én vagyok a türelmetlenség mintapéldánya. Ez pedig nem vicc. Még öt perces várakozás után is majd megőrülök, bezzeg én elő szeretettel szoktam késni, de az nem számít. Hiszen az igazán nem az én hibám, mert mindig közbejön valami, akárhogyan igyekszem is odaérni valamilyen megbeszélt időpontra.

Lusta: Azt hiszem ezt nem is igazán kell ecsetelgetnem. Legyen elég annyi, hogy nem vagyok valami büszke erre a tulajdonságomra sem.

Beszédes: Ez valamikor jól jön, de a legtöbbször inkább bosszantó lehet egyesek számára, hogy be nem áll a szám. Szeretek beszélni. Szeretek másokat meghallgatni, de én bármiről képes vagyok jó hosszú ideig fecsegni, a kedvenc témám természetesen a sárkányok, a második a barátom, és így tovább… Szóval sok kedvenc témám van.

Küllem:

Az egészen biztos, hogy nem a magasságommal fogok kitűnni a tömegből, ugyanis összesen csak 162 cm vagyok mindössze. Ami viszont egyből feltűnhet neked az a lángoló vörös hajam, és a világító kék szemeim. Igen, a szemeimre határozottan büszke vagyok. A bőröm elképesztően sápadt, és habár télen nagyrészt megszabadulok a szeplőimtől, de nyáron a nap hatására mindig előjönnek. Én nem igazán szeretem őket, de hát nincs mit tenni. Ezek mellett borzasztóan hamar leégek, igen érzékeny a bőröm, de mivel gyakran tartózkodom a szabadban, nyáron szinte kötelező az, hogy úgy nézzek ki, mint egy főtt rák. Az is hamar szembetűnő lehet, ha zavarba jövök, ugyanis ilyenkor a fejem egy paradicsomra hasonlít inkább. A testalkatom törékenynek látszik, de nem az, igazából elég izmos vagyok hála a sok mozgásnak, meg annak, hogy képtelen vagyok sokáig egy helyben maradni. Tehát a látszat csal. Igenis viszonylag erős vagyok a kis termetem és a vékony alakom ellenére.

Hogy milyen ruhákat hordok? Igazából mindig inkább a kényelemre szavaztam, mint a nőies megjelenésre. Magas sarkú cipőt nagyon ritka alkalmakkor lehet rajtam látni, ugyanis ki nem állhatom, általában lapos sarkú, kényelmes cipőket hordok. A szoknyákat és az egybe ruhákat viszont szeretem, azokat gyakran is hordom. Szeretem a színes dolgokat, de kiegészítőket nem igazán viselek. Valahogy engem mindig is zavart, ha a karomon csörög valami, vagy a nyakamban lóg valami, de ritka alkalmakkor ezeket is felveszem, de csak akkor maximum, ha érzelmi kötődésem van az adott tárgyhoz. A harisnyákat is szeretem, én sosem éreztem kényelmetlennek, de előszeretettel hordok farmert is. Szóval igazából nagyon nincs is stílusom, a divat sosem érdekelt: azt veszem fel, ami megtetszik, azt is általában sietve, mert én mindig rohanok valahova. Télen a sálat-kesztyűt-sapkát hajlamos vagyok elhagyni, így inkább megelőzésképpen fel sem veszem. A hajamat pedig általában kiengedve hordom, sokat nem variálok rajta. Gyakran kócos hála a rengeteg rohanásnak. Néha, amikor valamilyen mozgásnál útban van, akkor felkötöm, vagy befonom, de igazán nagyon frizurákkal nem szoktam kísérletezni, csak olyan alkalmakra, amikre megéri. Ja és majdnem elfelejtettem: sminket sem igen használok, csak nagyon természeteset és keveset.

Történetem:

Minden mozdulat fáj. Amióta ideértem Devhez (Benjamint én már csak így hívom), csak az ágyban fekszek, de még az is fájdalmat jelent, hogy az egyik oldalamról a másikra forduljak. Igazából be kellett volna mennem a kórházba, de úgy döntöttem vagyok olyan jó bájitaltanból, hogy én is megoldom a dolgot. Hát tévedtem. Igen, a bájital segített, de annyira nem, amennyire kellett volna. Sajnálatos módon Dev még sehol sincs, így egyedül szenvedek, a takaró egészen rám tekeredett a nagy forgolódásban, és hiába próbálok ébren maradni, a szemhéjaim lassan lecsukódnak.

-Hülye lépcső! – Mondom elkeseredetten, miközben igyekszem kihúzni a lábamat a hatalmas lyukból, de eredménytelenül. Már megint elfelejtettem ezt a csapdát! Ki találta ki ezeket az elvarázsolt lépcsőket? Merlin szerelmére, azt az embert most legszívesebben arra kötelezném, hogy mindennap, minden egyes nap eljöjjön ezen a lépcsőn és soha ne emlékezzen, hogy melyik fok is rejti a trükkös csapdát. Tovább rángatom a lábamat, cseppet sem törődve a fájdalommal. Megőrülök! Már megint el fogok késni! Áhhh!
- Gyere már ki! – Nem adom fel. Nem akarok újabb büntetőmunkát, anyáék már így is eléggé ki vannak akadva, hogy ez az első évem, de már a szabadidőm nagy részét a büntetőmunkák töltik ki. De a lábam továbbra is be van ragadva. Kezdek kétségbeesni. Mikor már éppen kezdeném feladni, hirtelen egy felém nyújtott kezet veszek észre. Felnézek és boldogan csillannak fel a szemeim, amikor meglátom a fiút, aki egy évvel felettem jár.
- Életmentő vagy! – Már ragadom is meg a kezét és a segítségével már jóval gyorsabban sikerül kiszabadulnom, bár a lábam így is nagyon fáj, ezért egyből rá is támaszkodok.
- Köszönöm. – Mosolygok rá. Félénk zöld szemek néznek rám vissza.

Felriadok. Nem is volt olyan rossz ez az álom, de érzem a fájdalmat a lábamban. Dev hol vagy már? Akkor is segítettél, most hol késlekedsz, és miért nem jössz már ide mellém? Nyűgösen újabb fordulatot veszek, és elhatározom, hogy most már biztosan nem fogok elaludni, és ébren megvárom Őt, de most is hiába az elhatározás. Újra az álmok birodalmában találom magam.

Sötét éjszaka van, de ez nekem kedvez. A lehető leghalkabb lépteimmel haladok végig a folyosókon, ügyelve arra, hogy még véletlenül se botoljak bele egyetlen járőröző tanárba, vagy prefektusba. Megkönnyebbülten sóhajtok, mikor kiérek a birtokra, és egyből az istállók felé veszem az irányt. Nagyon jó információ hálózatom van – ami annyit tesz, hogy jól tudok hallgatózni -, így tudom, hogy legendás lények gondozása órára hoztak kis hippogriffet. Nekem pedig ezt mindenképpen meg kell néznem! A terv összeállt a fejemben, és úgy látszik sikerülni is fog, mert hamarosan odaérek a vágyott célponthoz. Hamar észreveszem a kicsi, apró lényt. Csillogó szemekkel tapadok oda a ketrechez, mit sem törődve azzal, hogy talán nem kellene ilyen közel állni hozzá. Hiszen olyan kis kicsi még, biztosan nem fog bántani! Nem sokat tudok még ezekről a lényekről, csak hallottam róluk, mindenesetre gyönyörűnek találom. Félelemérzet nélkül nyúlok be a rácsok között, hogy megsimogassam, amikor hirtelen megjelenik a picuri anyukája, amire egy cseppet sem számítottam. Egy apró sikoly hagyja el az ajkaimat, amikor megérzem a kezemben azt az elképesztő fájdalmat, és hiába húzom már ki a rácsok közül: ezzel már elkéstem. Csak annyit érzékelek, hogy minden olyan véres… mielőtt elveszteném az eszméletemet a ketrec előtt.

Újabb álomból riadok fel, kissé kapkodva a levegőt. Olyan érzésem van, mintha lázas lennék: a fejem kóvályog, ha pedig megpróbálok felülni szédülés fog el. Nem segített a bájital. Nagy nehezen ráveszem magam, hogy felüljek, figyelmen kívül hagyva a szédülést, és most a kezemet hasogató fájdalmat, és próbálok némi bájital után kutatni, ami enyhíthetné ezt az egészet, de egyelőre még minden homályos. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy felkeljek az ágyból, és csak úgy sikerül, hogy megkapaszkodom a falban. Lassan lépek egyet előre… de nem sokat haladok, mikor a lábaim túl gyengékké válnak, én pedig le is ülök a fal tövébe. Mielőtt újra álomba merülnék utolsó gondolatom az, hogy talán túl erősre csináltam azt a fájdalomcsillapítót, és ez lehet a mellékhatása.

Gyávák vagytok! – Jelentem ki indulatosan, miközben előrántom a pálcámat. Nem érdekel, hogy jóval idősebbek nálam, ahogy az sem, hogy sokkal többen vannak. Nem engedhetem, hogy bántsák Devet, már megint.
- Mégis milyen emberek vagytok ti, akik előszeretettel kínzanak másokat? – Amikor röhögni kezdenek rajtam, csak még jobban bedühödök és már semmi sem számít. Már küldök is feléjük egy átkot. Az első meglepetés az én pártomon áll, de ez nem sokáig segít rajtam, az első pár átok után már én vagyok a négy mardekáros céltáblája. Az első támadások elől még éppen hogy, de sikerül elhajolnom, vagy elmozdulnom, de utána már nincs ilyen szerencsém. Jó pár telibe talál és nem valami kellemes átkok. Az egyiknek köszönhetően nekirepülök a falnak, és érzem, hogy hatalmasat koppan a fejem, mire elsötétül a világ.

Újra felébredek. Még mindig a fal mellett ülök, így muszáj lesz összeszednem magam és folytatnom az utamat az enyhet adó bájitalhoz. Újabb pár métert sikerül megtennem, és közben magamban imádkozok Merlinhez, hogy Dev ne most érjen haza, mert nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. Majd akkor hazajöhet, ha már jobban vagyok. Lassan elvergődök a kanapéig, amire fel is húzom magam. Úgy döntök, hogy pihenek egy kicsit.

Élvezem a figyelmet, ami egy meccsen ér. Amikor magasan száguldok a seprűmmel, hajszolva a célt, keresve a kis, csillogó aranycikeszt. A lelátón rengeteg diák nekem drukkol, és az sem egy utolsó szempont, hogy Dev is rám mosolyog sokszor egy-egy szép megmozdulás után. Sajnos mi állunk vesztésre, ezért még jobban igyekszem megtalálni a kincset érő cikeszt. Hirtelen észreveszek egy aranyos csillogást, az ellenséges ház póznája mellett, ezért rögtön arra felé kezdem vezetni a seprűmet. Észre sem veszem, hogy az ellenfél egyik terelője felém küld egy gurkót, annyira arra koncentrálok, hogy megnyerhessük a meccset, hiszen sok múlik ezen. A gurkó váratlanul talál el az oldalamon, mire egyből elvesztem az egyensúlyomat. Még egy utolsó próbálkozást teszek, hogy fent maradhassak a seprűmön, de minden hiába: zuhanni kezdek. Mielőtt a földbe csapódnék, még mintha látnám, ahogy Dev felém repül…

Megint csak felriadok. Megint mindenem sajog, és olyan, mintha megint lezuhantam volna a magasból. Már nincs olyan messze az a fránya bájital, így újra összeszedem magam, de most csak a szőnyegig jutok el, ahol újra elnyom az álom.

Belemarkolok a hopp-porba, majd önbizalommal telve lépek be a kandallóba. Már számtalanszor utaztam ezzel a módszerrel, így kétségem sincs a felől, hogy most is sikerülni fog. Arra viszont nem számítok, hogy egy csomó por kerül az orromba, a helyszín pedig végül cseppet sem lesz egyértelmű. Ismeretlen helyen repülök ki a kandallóból. Fájdalmas fintorral tápászkodok fel és kezdem leporolni a ruhámat, közben pedig igyekszem felmérni a környezetemet. A látványra, viszont semmi sem készíthet fel. Egy rakás idegen néz vissza rám, és egyiküknek sincs túl bizalomgerjesztő arcuk. Akaratlanul is hátrálok egy lépést, mikor az egyikük kezében meglátok egy kést. Ez nagyon nem jó… Egy gyors állapotfelmérést követően rájövök, hogy egy elhagyatott házban lehetek, ezek pedig a késből ítélve muglik. Ráadásul nem a jó fajtából. Csak a falnak tudok nekihátrálni, de közben folyamatosan menekülő útvonalat keresek, hiszen a pálcámat nem használhatom. Addig-addig agyalok, amíg az egyikük végül rám ront és sikeresen megsebesít a késével, mire jobb ötlet híján a gyorsaságomra alapozok és elkezdek rohanni. Hallom magam mögött a lépteket, a kiabálásokat, hogy kapjanak el… Érzem, ahogy a vér csendesen csordogál a vállamból, és csak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőznöm a szemük elől.

Hát ezt nem hiszem el. Elegem van az alvásból, miért nem tudok ébren maradni? Újabb próbálkozás következik, de most még kevesebbet sikerül előre haladnom, mielőtt egy újabb álom lepne meg.

Csak egy kis pihenőre jöttem ki, és mosolyogva szívom be a friss levegő illatát. Igazából nem bánom, hogy elvállaltam azt, hogy vigyázzak a barátnőm kisöccsére, de azért a fene sem gondolta volna, hogy ez koránt sem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek elsőnek tűnik. Még csak öt éves a kölyök, de állandóan mozgásban van, mindig csinál valamit, és szinte sosem lehet egyedül hagyni. Most is azért tettem, mert nagyon belemerült az egyik játékába, nekem pedig szükségem van egy pár perc szünetre. Ami véget is ér. Már épp fordulnék vissza, hogy megnézzem, mit csinál a kicsi, amikor füst szagot kezdek érezni. Mi a…? Beviharzok a házba és ijedten konstatálom, hogy az a szoba, ahol eddig Thomas volt, most lángokban áll. Nem kétséges, más magyarázat nincs a dologra, mint hogy spontán varázslat történt. Habozás nélkül rohanok be az égő helyiségbe és kapom fel onnan a kisgyereket, akinek egyelőre láthatóan semmi baja. Gyorsan ki is rohanok vele a szobából, de a ruhámat megkapja a tűz, így amikor leteszem a kisfiút, minél előbb próbálom eloltani magam, de még így is érzem, hogy a lábam jó alaposan megégett.

Újra magamhoz térek. Még mindig nagyon lassan vánszorogva, de elérek lassan a folyosóig, ami a konyhába vezet. Már közel a cél! Ott vannak a bájitalok! De mielőtt be tudnék menni, megint csak elalszom.

Nem szeretem, amikor összeveszek a nővéremmel. Ilyenkor napokig nem szólunk egymáshoz, ráadásul számítanom kell rá, hogy előbb, vagy utóbb egy csínynek leszek az áldozata, mintegy bosszúból. De mivel napok óta nem történt semmi, ezért kezdek megnyugodni, habár még továbbra sem vagyunk beszélő viszonyban. Ma este is épp együtt vacsorázunk mindannyian: anya szereti, ha együtt van a család, most pedig kivételesen mindannyian itthon vagyunk, én, az öcsém és a nővérem is. Figyelmesen hallgatom apa beszámolóját a munkájáról, és belekortyolok a narancslémbe. Kezdetben nem érzek semmit, de egy idő után elképesztő fájdalmat érzek a gyomromban. Összegörnyedek, a pohár kiesik a kezemből és darabokra törik a padlón, a családom pedig aggódva térdel le mellém. Ettől fogva az emlékeim teljesen homályosak, és legközelebb a Szent Mungóban térek magamhoz, ahol egyből észreveszem azt a bizonyos, aggodalmas zöld szempárt.

- Dev… – Nyöszörgöm, de már igazából nem tudom, hogy ez az egész álom, vagy valóság. Még mindig magam előtt látom a zöld szemeket, az aggodalom is stimmel, de most mintha a karjait is érezném magam körül. Halványan rámosolygok, az álombeli, vagy éppen a valódi alakra, de aztán újra elnyel a sötétség. Pontosan ezúttal nem tudom, meddig járok az álmok birodalmában, de amikor felébredek, már nem homályos a szoba, és nem mozog már semmi, és a nap is előbukkant már. Kicsit mocorgok, mire Dev is megmoccan mellettem. Azt hiszem, most már minden rendben lesz.

Patrónus: Sárkány Vér: Félvér Pb: Asima Sefic Csoport: Boszorkány

Tárgy: Re: Dominique Savage Szomb. 29 Aug. 2015 - 8:44

Elfogadva!

Nos, Dominique karizmája tagadhatatlan. Tetszett a karaktere, a történet, és sárkányok bounce

Szépen megírt, érdekes karakterlapot olvashattam, továbbá minden a helyén, úgy hogy nem is húzom tovább az idődet. Hódítsd meg a játékteret... és Devet. Razz

Plyby Foglalás || Évfolyamok ||Patrónus lista