Lily & Mark

Lils & Mark

Mondtam már, hogy imádom a szombatokat? Főképp a kviddics pályára belógós, évfolyamtársakat megviccelős, fotózós és barátokkal lógós szombatokat. Kivételesen nem talált be senki és az én agyvizemet se forralták fel (nem éhesek, na), úgyhogy továbbra is kék folt, illetve fájó pont mentes vagyok. Nem értem mi történhetett. Talán csak most tűnt fel Fortunának, milyen helyes srác vagyok?
Minden esetre túl békésen is töltöm napjaimat a Roxfort nevű fegyházban és környékén, szóval nem is időzíthettünk volna jobban a betörősdit Lilyvel. Már annyira nem bírtam magammal, hogy előbb elköszöntem a többiektől és nekiálltam felderíteni a terepet - másodjára is -, hogy a házkereséssel se húzzuk majd az időt. Találtam is egy-két kihalt célpontot, úgyhogy az első lépéseket kipipálhatjuk, így csak a bejutás és az oktatás van hátra.
Szerintem nem lepődik meg senki, ha bevallom: egyszer sem vártam még így egy órát sem. Persze, ha nevezhetjük órának.
Mikor végre Evans is ideér, pont az egyik épület falának dőlve állok és az órámat nézegetem, vajon mikor tisztel meg jelenlétével. Ami azt illeti, számítottam rá hogy korábban jön, mivel eddig úgy tűnt a maximalisták állandó siettségben élnek. Meg hát egyébként se lett volna jobb dolgom a várakozásnál, miután otthagytam a bandámat.
- Késni? Erről? Alábecsülöd az érdeklődésemet és az igyekezeteimet, Evans - húzom el a szám rosszallóan. - Nos, végrehajtani egy behatolást. És ez kivételesen nem metafora. - Vigyorogva rákacsintok, majd meg sem várva a reakciót elindulok az A terv felé. Lehetnének kihaltabbak is az utcák, ennek ellenére biztosra veszem, hogy feltűnés nélkül bejuthatunk és nekiláthatunk a párbajos bemutatónak.
Egy hatalmas, ősrégi családi ház előtt állok meg. Alig pár másodpercig tart átugrani az aprócska kerítést, a vöröskéhez viszont hátrafordulok, hátha segítségre van szüksége.

Lils & Mark

Amint meglátom Lilyt, laza mozdulattal ellököm magam a faltól és teszek felé pár lépést. Minden egyes szava és gesztusa azt sugallja, semmi kedve az egészhez - mintha csak a homlokára lenne írva a kelletlenség. Számítottam rá hogy aggódni fog, arra pláne, hogy nem szívesen teszi meg nekem ezt a szívességet, szóval meg sem lepődök rajta. Hívhatjuk önzőségnek hogy ennek ellenére is kiharcolom, de így van. Sosem a türelmemről voltam híres, ezt ő is tudja.
- Azt hittem értékeled a lelkesedést - biggyesztem le a számat csalódottan. Eddig még csak hasonló eset sem fordult elő, általában hasztalan dolgokkal, vagy kviddiccsel töltöm az időmet. Utóbbival pedig nem kell különösebben erőlködnöm, a véremben van... na meg általában úgyis hamar lesérülök. Mondhatni profi vagyok kispadra ültetve, minden önelégültséget mellőzve.
- Abból, hogy mindenről gondoskodtam - válaszolom magabiztosan, majd kissé lehalkulva folytatom. - Több házat is ellenőriztem, ahova mehetnénk, és még az ellenőrzést is leellenőrzöm, mielőtt te is bejönnél. Így biztosan nem kerülsz majd bajba. - Nekem meg nem oszt nem szoroz egy újabb balhé, főleg ha a büntetőmunkán újból hozzá osztanak be.
Hiába próbálkozik, nem lesz képes jobb belátásra bírni. A győzködésére szótlanul rázom a fejem és el is indulok a terepre, mielőtt még nemet mondhatna. Hamarosan már a kerítés túloldaláról várom, hogy beletörődjön a tervbe és kövessen.
- Ígérem, nem fogsz miattam bajba keveredni.

Lils & Mark

Válaszára csak legyintek, ha ennyire villogtatni akarja a pesszimizmusát, én nem fogom elrontani az örömét. Végül is ő sem tudja az enyémet: hiába játssza az akadékos jó kislányt, a végén úgyis segít majd. Szerintem valójában őt is vonzza az akció, csak nem meri bevallani. Különben mit keresne itt? Oké hogy barátok vagyunk, de nem olyanok, akik minden áron mindent megtesznek egymásért. Ha egy cseppet sem vonzaná az ötlet, nemet mondott volna. Ha cseppet sem vonzanák a hasonló helyzetek, nem találja ki a párbajszakkört, messzire elkerüli a tekergőket, és eleve nem is a Griffendélbe kerül.
- Ne szóld el magad - kacsintok rá vigyorogva. - Nem te lennél az első.
Azt hiszem mindketten jobban járunk, ha nem fedezi fel a kétértelműséget a megjegyzésemben. Túl fiatal vagyok még a halálhoz.
Azt hiszem, még Evanstől is jobban tartok, mint a betöréstől. Bár azt hiszem erre már rájött, lerí a helyzetről hogy nem ez az első alkalom, mikor illetéktelenül behatolok valahová. Khm. Úgy érzem házba, szobába, és a többi.
- Jah, lehet igazából egy távoli szigeten vagyunk, csak nem szóltak róla. - Mint az összes többi baromságomat, ezt is halál komoly arccal közlöm, majd vállat vonok. - Nem fogunk, mindenre gondoltam. Ennyire nehéz ezt elhinni?
Hát persze, hogy az.
Türelmesen megvárom míg ő is átmászik, állandó készenlétben és mozgásdetektorral, hogy a) segítsek neki b) kapjam fel és rohanjak amíg el nem esünk mindketten, ha úgy alakul. Szerencsére egyik sem válik szükségessé, így elégedetten összedörzsölöm a tenyereimet és elindulok befelé.
- Amíg benézek, bújj el a bokorban. - Azzal hősiesen elkezdek kommandózni a ház felé. Az ajtót már korábban kinyitottam egy bűbájjal, ezért könnyedén bejutok az előszobába. Három szóval is leírom, ha szükséges a hangulatfestés: régi, poros, hatalmas.
Nagyi.
Elkerekedett szemekkel nézem az előttem álló vénséget, egészen addig, amíg egy lebegő edény fejbe nem talál. Egyből dől is a Kínai nagy fal: a padlóhoz tapadok és fájdalmas nyögésekkel kísérve kezdek el kúszni a kijárat felé, miközben a múmia folyamatosan kiabál.
Remélem Poppynak sok jege van előkészítve.

Lils & Mark

Hiába forgatja a szemeit, tudom, hogy imádja a poénjaimat. Minnnnndenki imádja a poénjaimat.
Ártatlanul és felettébb férfiasan megrebegtetem a szempilláimat, a viccelődésén viszont képtelen vagyok megállni, elröhögöm magam. A francba! Egyszer úgyis színész leszek. Túlságosan sokáig vágyakoztam Ophelia szerepe után ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla.
- Hát, ha bízol bennem tényleg azt igazolja, hogy tévedhetsz - válaszolom könnyedén, látszólag viccből. A tekintetem és a mosolyom persze magukért beszélnek, mert más esetekben nem mindig a legjobb választás hitelt adni a szavaimnak. Ezúttal természetesen gondoskodtam róla, hogy ne keveredjen bele az őrült ötletembe, és a párbajszakkört sem fogom veszélyeztetni. Minden más viszont... Ha a saját apámnak miattam esett bántódása, ki tudja, mikor üt be a következő szerencsétlenség miattam? Ha Theát sem óvtam meg, pont, miután...
Nyelek egy hatalmasat és újból Evansre mosolygok, remélve, ezúttal több őszinte vidámságot sikerül belecsempésznem az arckifejezésembe. Nem vagyok hajlandó ezeken kattogni, főleg nem mikor épp egy házba készülök betörni a gyakorlás miatt.
- Én mindig zseniális vagyok.
Az ő okoskodó fejét utánozva emelem fel a mutatóujjam, ezzel is nyomatékot adva a szavaimnak. Kár, hogy szinte azon nyomban meg is hazudtolom magamat, miután belépek a korhadó házba. Na de most komolyan, ez mikor került ide? Feltámadó múmiák csak Ázsiában vannak, nem?
Szerencsére Lils megjelenik és hősként kezd ráncigálni az ajtó felé. A kiáltására azért sikerül összeszednem magam - valószínűleg a kissé hisztérikus nevetésem ad egy kis energiát ahhoz, hogy felkeljek és kisiessek a vöröske oldalán.
- Hallottam már róla, hogy a Roxmortsi házban szellemek kísértenek, erre valahogy mégse számítottam - nevetgélek tovább, miközben nagy nehezen felkapaszkodok a kerítésre, hogy aztán átpottyanjak a túloldalára. Rossz betörő is betörő.
- Ne aggódj, vannak még opciók ezen kívül.

Lils & Mark

Az aggodalmaim váratnak magukra, ugyanis egyelőre jobban lefoglal az, hogy átjussak a kerítésen. Nagy nehezen sikerül is, csak éppen továbbra is szédelgek, így nem töltök sok időt a tetején és a huppanás se megy a tervezett finomsággal. Ouch. Miután nehézkesen, de annál biztosabban feltápászkodtam tudatosul csak bennem, milyen hegyi beszéd vár rám az előbbi miatt. Édes Merlinem, bárcsak inkább elveszítettem volna az eszméletemet, vagy a kemény talaj helyett vicces gombára esek! Akkor nem kéne Lily élőben lerendezett rivallójától tartanom. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit épp rengeteg galleont érő dísztárgy eltörésén kaptak rajta. Vagy valami hasonló, elvégre nem élünk olyan jómódúan a családommal hogy csak úgy telepakoljuk a házunkat puccos, felvágós és haszontalan holmikkal. Ráadásul, ha belegondolok, engem egyszer sem kaptak rajta csínytevésen, véletlen baleseten végképp. Akkor most profinak számítok?
- Evans, én leellenőriztem. Nem tehetek róla, hogy visszateremtődött - tárom szét a karjaimat tehetetlenül. - Pontosan ezért mondtam, hogy várj meg kint. Előbb vagy utóbb kijöttem volna magamtól is, és akkor nem keveredsz bele.
Utálom, mikor leszúrnak valamiért. Tudom, hogy jelenleg neki van mindennél több joga dühösnek lenni, meg se szólalhatok és a többi, de szép lassan bennem is felmegy a pumpa. Próbálom legalább a nyugodtság látszatát megőrizni, viszont mondanom sem kell, mennyire járok sikerrel.
- Halálra ijeszteni? Ha a halál szó rám vonatkozik, a hölgy rád és az ijedtség rá, akkor igen, igazad van. De a hármat egy mondatban ebben a vonatkozásban elég meredek dolog használni. - Annyira tudom sajnálni szegény öreg satrafát, amint visszaérek telesírom a párnám.
- Jól van. Ez volt az utolsó dolog, amit kértem tőled.
Anélkül hogy elköszönnék egyszerűen csak hátat fordítok neki, és dühösen elviharzok. Hívhat bárki gyerekesnek, udvariatlannak, hálátlannak, de az biztos, hogy én ezt nem hallgatom tovább.