Gwen & Izy

Amikor letettem a RAVASZ-t, végleg leszámoltam Roxmortssal, és most mégis itt állok a főtér közepén. Eddig fogalmam sem volt, hogy miért térnek vissza az emberek a régi szokásaikhoz, amikor felfordul az életük, de most már értem. Abszolút értem. Csak sajnos nem segít. A gondolatok itt is ugyan annyira kavarognak a fejemben, a sztori ugyan olyan lehetetlennek tűnik, és pont annyira furcsa az egész mint Londonban. De most nem ezért -nem csak ezért- vagyok itt.
Már régóta gondolkodtam azon, milyen butaság a szüleimtől örökölt összes pénzt biztonsági tartalékként a Gringottsban tartani, annyi más, jótékony vagy jövedelmező dologba fektethetném, és még így is bőven maradna biztonsági tartalék. Viszont eddig egyszerűen nem mertem hozzáérni a családi vagyonhoz. Sosem éreztem a sajátomnak, s most, hogy kiderült tényleg nem csak az enyém, máris könnyebb elnevezni a felét az "én részem"-nek, ami már hozzám tartozik. Most már tudom, hogy ez is bőven több, mint amire egész életemben szükségem lenne, mert nem tervezek változtatni az önerőből felépített, ugyan nem fényűző, ám élhető világomon. Nem akarok újra saját kertes házban lakni, nem szeretnék külön ingatlant Roxmortsban. Tökéletes nekem a kis londoni lakásom, hogy a hétvégi és délutáni keresetemből futja a lakbérre, a tandíjra és félre is tudok tenni valamennyit.
Viszont a saját cukrászda ötlete annyira hívogatónak tűnt már egy éve is, hogy most egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól. Viszont London tele van jó kávézókkal, finom pékségekkel, nem hiányol még egy boltocskát, ellenben Roxmorts! Emlékszem, amikor ide jártam először lenyűgözött a Mézesfalás, de később mindig sóvárogtam a finom mugli falatok után. Egy jó kávé, varázslat nélkül készült édességek. Egy hely, ahol le is lehet ülni, és mégsem kocsma. S még ugyan nem volt pontos elképzelésem, sőt nem is voltam biztos a dologban, de felkeltette a kíváncsiságomat a régi lakhelyem iránt.
Két éve először újra beszívom a hely ismerős illatát, és csak bámészkodva járkálok a főtéren, próbálom újra átérezni az itteni hangulatot, s valahogy leküzdeni félelmemet, hogy tovább sétáljak. Valószínűleg még nem engedték le a diákokat, mert egyetlen lélek sincs az utcán, habár azt sem tudom milyen a mostani rend. Mindenesetre élvezem, ezt a nyugit, szinte csak a hetedéveseket és néhány kisebb Hollóhátost ismerek már csak a Roxfortból, így igazán nem dobna sokat a latba, ha itt lenne a fél iskola.

Először fel sem tűnt a furcsa dobogás, majd amikor az alapzaj elérte azt a szintet, hogy már az agyamig is eljutott, már láttam is az iskolából a falu felé tartó gyereksereget. Csoportba verődve, kipirult arccal, főleg Navinés jelképekkel felszerelkezve érkeztek, és el sem tudom mondani milyen ismerős érzés fogott el, ahogy felismertem bennük a győztes meccset ünneplő boldog diákságot. Talán ez volt az egyetlen aminek anno én is önfeledten tudtam örülni. Imádtam kviddicsezni, pedig sosem számítottam igazán kiemelkedő játékosnak, de Perdivel kiegészülve, ketten együtt már a házunk legjobb hajtó párosát alkottuk. Azt hiszem másodévesként kerültem még be a csapatba cserének, s miután visszajöttem Mexikóból egy véletlen üresedés miatt már a kezdők között játszhattunk. 3-4-5-6-7...igen, azt hiszem öt évig voltunk oszlopos tagjai a Hollóhát csapatának, hol több, hol kevesebb sikerrel.
Viszont a most érkezők között egyetlen kis hollót sem látok, pedig igazán kíváncsi lettem volna rájuk. A két éve még cserejátékosként edző újoncok közül néhányan nagyon ígéretesnek bizonyultak, s szívesebben láttam volna őket ünnepelni. Na igen, eltelt két év, de még mindig hazahúz a szívem.
Amikor a tömeg beözönlött a főtérre a legnagyobb meglepetésemre az érkezők között kiszúrtam néhány ismerős arcot, pedig szinte meg voltam róla győződve, hogy senkivel nem találkozom majd. Néhány végzős, akiknek kedves mosollyal biccentek is, és hagyom, hogy sodorjon magával a roxforti diákok áradata. A főtérről a szélrózsa minden irányába szétszélednek az emberek, s hirtelen Navinések gyűrűjében találom magam, akik között egy ismerős arc is feltűnik.
-Lehet gratulálni?- érintem meg szelíden Gwen vállát, aki pont mellettem sétált el.
Már akkor is ügyes lánynak számított, amikor még én is játszottam, s gyanítom azóta csak fejlődött.