Gwen and Molly

Számomra mindig ha nem is az év, de bizonyosan a nyár egyik legjobban várt alkalma a kviddics bajnokság. Amit természetesen nem is tarthatnak meg nélkülünk. Nekem mindig itt kell lennem, a bátyáimmal együtt, akik egyébként anno elültették bennem a kviddics iránti rajongást. Mindig áhítattal figyelem a nagynevű kviddicsjátékosokat, akiket természetesen mind nagyon jól ismerek, már ami a munkásságukat és a csapataikat illeti. Megvannak a személyes kedvenceim is természetesen, de mindegyiküknek ismerem az erősségeit és a gyengeségeit is. Így, az utolsó évem előtti nyáron is itt vagyok és elámulva nézem őket, ugyanakkor évről évre egyre inkább szakmai szemmel is tekintek rájuk. Nézem, mit, hogyan csinálnak, miben jobbak, mint mondjuk én és az általam vezetett Hugrabug kviddicscsapata. Mert igen, nem titkolt célom az, hogy egy nap majd én is itt játszhassak, engem nézzenek ámulattal a sport rajongói, nekem tapsoljanak, én csapkodjam le a nem is akármilyen játékosokat a seprűikről a gurkókkal.
„Dolgozz úgy, hogy a példaképed a riválisoddá váljon.” Vagy valami ilyesmi a mondás. Nekem pontosan ez a célom. Egy nap ezek ellen a nagy nevek ellen játszani, méltó mérkőzésen. De persze hosszú még addig az út. Én azonban nem adom fel.
Gondolataimból egy éles, ismerősnek mondható hang ránt ki. Ahogy oldalra fordulok, a tribünön Molly Prewett, az évfolyamtársam lép oda mellém széles mosollyal az arcán. Bár nem vagyunk túl közeli ismerősök, eddig talán a köszönésen túl nem is igen váltottunk több szót, őt azért nem nehéz megjegyezni. Már csak az égővörös haja miatt sem. De ha ez nem lenne elég, a természete is olyan, ami miatt aligha marad a háttérben. Állandóan csacsog, pörög. Nem annyira az én stílusom, de kedves lánynak tűnik, szóval igazán nem szólhatok rá egy rossz szót sem. Egyébként sem szokásom előítéletekkel viseltetni mások iránt. Nem bántok én senkit, amíg ő nem bánt engem. És Molly igazán nem ártott eddig nekem semmit. Nem is zavart sok vizet. Rendszerint a többi griffendéles lánnyal, vagy a barátjával, Arthur Weasley-vel lóg. Egyszerű kis élete van, pont az, aminek én nagy jelentőséget nem tulajdonítok. Sosem gondoltam volna, hogy bármi közös lenne bennem és benne. Engem lefoglal a kviddics, őt meg a pletykálkodás, pasizás, tanulás. De persze sosem lehet tudni. Néha egészen különböző emberek között is szövődhet barátság. Éppen ezért sem viselkedek vele elutasítón. Attól, hogy más érdekli, még lehet rendes ember.
- Szervusz! - biccentek felé egy visszafogott, illedelmes mosollyal.- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs benne ilyesmi, a nagyoktól mindig érdemes tanulni, tudod - jegyzem meg. Ezek után viszont nem tudom, mit mondhatnék neki, csak nézek rá, tekintetemet néha vissza-visszakapva a pályán zajló eseményekre. Sokszor kaptam már meg, hogy nagyképű és megközelíthetetlen vagyok, valószínűleg azért is, mert ez a felszínes bájcsevej egyáltalán nem az én asztalom. Most sem érzem úgy, hogy édelegnem kéne vele. Persze, amennyiben folytatni kívánja a társalgást, én nem zárkózom el tőle.