Lynn & Peter

Peter & Lynn

Ha őszinte akarok lenni, az első tíz percben sikerült berúgnom.
Bár a fogadalmam, miszerint ma este csak keveset iszom, nagyon szépre sikerült, és én tényleg szentül hittem, hogy meg fogom tudni tartani, hamar egyértelművé vált, hogy nem.
Senki nem lepődött meg, amikor a buli kezdete után húsz perccel én már mindenre mókusciccegésre emlékeztető vihogással válaszoltam, talán csak én voltam az egyetlen. De az én döbbenetem sem tartott sokáig, mert nagyon viccesnek találtam a helyzetet, és inkább vihogni kezdtem rajta, mint hogy belegondoljak, holnap megint szörnyű fejfájással fogok ébredni.
Most, egy óra elteltével már mindenkit szerettem, azzal is szóba álltam, akivel egyébként nem, és mindenkinek lelkes kiselőadásokat tartottam a mókusokról, és mivel mindenki más is hozzám hasonló állapotban volt, senki nem bánta.
De nem füveztem, mert attól elég hamar rosszul lettem.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki a tömeg szélén pár fa között, lehet, hogy valamelyik mosómedvének akartam prédikálni az egészséges életmódról. Hé, vajon itt vannak mosómedvék?
Bár a mókusoknak jobban örülnék.
Épp teljesen euforikus hangulatban baktattam végig a füvön, amikor egy homályos alakot pillantottam meg az egyik fa tövében. Jópár másodpercbe beletelt, mire sikerült ráfókuszálnom, de végül bemértem: Peter volt az.
Ha nem vagyok részeg, valószínűleg abban a pillanatban visszamenekülök a tömegbe, de most inkább kíváncsian bámultam rá.
Nem mondom, hogy nem hiányzott. De a hétköznapokon ránézni is fájdalmat okozott, eszembe jutott minden, ezért ott kerültem, ahol tudtam, arról nem is beszélve, hogy nyomasztott a közelsége, mert pontosan éreztem, min megy keresztül, és hogy érzi magát általában. Fogalmam sincs, honnan.
Most nem éreztem semmit, ahogy ránéztem.
Kíváncsian odabaktattam hozzá - már azt is láttam, hogy csukva van a szeme -, leguggoltam elé, és jól az arcába bámultam.
Amint pár másodperccel később kinyitotta a szemét, azonnal megkérdeztem:
- Alszol? - Közben még mindig teljesen közelről bámultam az arcába. Lehet, hogy lett volna normálisabb, ideillő kérdés is, de én most ezt láttam logikusnak.
Biztos bealudt a sok piától, sosem bírta az alkoholt.
Vagy jól megverte egy mosómedve és elájult. Igen, ez sokkal logikusabb magyarázat. Tehát mégis vannak mosómedvék.

Peter & Lynn

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagyon könnyen túlléptem Peteren. Igen, remekül álcáztam, hogy már jobban érdekel a saját kis világom, és az évek elteltével levegőnek nézni is egyre könnyebbé vált, de még mindig lopva felé pillantottam, ha biztos voltam benne, hogy nem figyel. Ha őszinte akartam lenni, néha, mikor egyedül voltam, gyakran eszembe jutott a sok kis hülyeségünk, és még ritkábban még az is belém hasított, hogy hiányzik.
Tényleg szörnyű volt nap mint nap látni azt, hogy szenved, hogy senki nem törődik vele, csak azért mert ő más, nehezebben illeszkedik be és nem olyan idióta mint a többi tizenhét éves. Mert akárhogy is nézzük, érettebb volt.
Ennek ellenére akárhányszor ránéztem, a saját szörnyű múltam jutott róla eszembe, és nem akartam emlékezni arra, hogy akkoriban ő volt az egyetlen fénypont az életemben. Talán ha ő is velem együtt változott volna, ha nem maradt volna ilyen depressziós arckifejezésű, búskomor srác, most minden más lenne. Talán akkor még mindig barátok lennénk... Vagy többek.
De nem, ebből már nem lehet semmi, mert ránézni is fáj, az aurája tönkretesz lelkileg, és ez olyan dolog, amiről soha senkinek nem beszéltem. Neki sem, már csak azért sem, mert tizenegy és fél évesként túl ostoba voltam ahhoz, hogy felfogjam, honnan jön az érzés.
De most, berúgva, az égvilágon semmi nem gátolt meg benne, hogy odamenjek hozzá. Egyébként is régóta tervezgettem, hogy beszélhetnék vele, de sose jött össze, mert féltem... hát, tőle. Bármilyen hülyén is hangzik.
Amikor láttam, hogy annyira bepánikol, hogy hátrálni kezd majd el is vágódik, vihogni kezdtem. Nagyon viccesnek találtam, olyan volt, mint egy részeg kukac. Széles vigyorral bámultam az arcába egészen addig, amíg nem közölte, hogy csak pihentette a szemét, mert akkor elterültem mellette az avarban, nagyon közel hozzá.
- Ez nem logikus. Nem pihentethetted a szemed, mert az azt jelenti, alszol. Elmondásod szerint nem aludtál. Akkor nem pihent a szemed. De mivel te lehunytad a szemed, és azt mondtad, pihentetted is, azt jelenti, aludtál. Érted? - Nagyon büszke voltam magamra, és biztos voltam benne, hogy most adtam elő életem legokosabb kiselőadását. Szerencsére annyit nem ittam, hogy csak énekelni meg vihogni tudjak, egyelőre még a "minden nagyon vicces, könnyűnek érzem magam, kicsit szédülök, hé jó ötletnek tűnik leugrani a háztetőről nem?" állapotban voltam.
Aztán választ sem várva mozgatni kezdtem a lábam és a kezem, félresöpörve vele a leveleket.
- Avarangyalka! - mondtam lelkesen, és sugárzó arccal Peterre néztem. - Csináld te is!
Olyan arccal folytattam, mint akit épp meglátogatott a Szentlélek.
Ekkor fogtam fel, hogy rákérdezett a barátaimra, mire felháborodottan meglegyintettem az arcát, vagyis csak akartam, mert ebből az sikerült, hogy elvesztettem a kontrollt és teljes erőmből orron vágtam, szerencsére tenyérrel és nem ököllel. Jó nagyon csattant.
- Hoppá! - vihogtam megint, aztán hirtelen szigorúvá váltam. - Ne kukacoskodj itt nekem. Azért nem a barátaimmal vagyok, mert ők a másik irányba keresik a mosómedvét. Hé, nem láttál erre mosómedvéket?
Négykézláb kúszni kezdtem az avarban, és minden levelet felemeltem, hátha alatta van az a mosómedve.
- MOSÓMEDVE! - visítottam fel hirtelen, de nem azért mert megtaláltam, hanem mert rájöttem, milyen vicces a szó. Sikítva röhögni kezdtem, és megint elterültem Peter mellett, csak ezúttal közelebb hozzá.