1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Átlagos semmilyen napnak indult a mai. Reggel korán keltem fel. Mostanában nem tudok rendesen aludni, valami mindig forog az agyamban. Mivel pedig nincs kivel megbeszélnem (Lily folyton el van foglalva), így a saját gondolataim kavargó tengerében igyekszem a vízfelszínen maradni egész álló nap. Kisebb, nagyobb sikerrel! Az egyetlen dolog ami vigasztal az a tanulás! Ebben senki nem akadályozhat meg. El tudom felejteni a kérdéseket a fejemben, a beképzelt aranyvérűek beszólásait, a magányomat és azzal tudok foglalkozni, aki igazából vagyok. Azzal a Mary-vel, aki imád tanulni, aki hív az ismeretlen, aki mindenki számára olyan, mint egy szellem. Ma is teljesen egyedül voltam. Ha Lily velem van többet beszélgetek, de most nincs, így senki se szól hozzám. Legfeljebb úgy, ha piszkálni akarnak. Ma már körülbelül a tizennyolcadik emberrel találtam magam szemben, aki a tanulási szokásaim és/vagy a véremet kritizálta. Így nem lehet rendesen tanulni! Mormogtam az orrom alatt, ahogy az óráim után nyílegyenest a klubbhelységem felé vettem az irányt. Ott biztosan találok majd egy nyugodt zugot, ahol minden piszkálódás nélkül tudom majd tanulni! Ha más nem, majd a toronyban tanulok! Hát igen kezdetben ment is a nyugodt csendes tanulás, addig a pillanatig, amíg meg nem jelentek a háztársak! Igyekeztem nem is odafigyelni rájuk. De nem volt egyszerű. Tipikus mindig akkor kell elkezdeniük pont engem piszkálni, mikor SVK leckét írok. Csak, hogy érezzem a törődést mi? Egy ideig igyekeztem elviselni őket, de mikor éreztem, hogy kezd eldurranni az agyam, felálltam összeszedtem a dolgaim és gyors leptekkel eltüntem a toronyban. Csend és béke! Végre! Suttogtam, ahogy elkezdtem felfelé haladni. Egészen addig, amíg meg nem láttam valakit. Megálltam, senki sem szokott ide fel jönni... Lassan közelebb mentem, ügyelve rá, hogy a valaki ne vegyen észre. Ahogy közelebbről megfigyeltem elmosolyodtam. SVK lecke! Ez volt az első amit észrevettem. Az agyam villám gyorsasággal forgott. Fiú, lecke, torony, háztárs! Egyetlen egy olyan fiú van a házamban, aki ennyire bele tud merülni a leckébe! - Szia Amycus! Zavarna, ha én is itt csinálnék leckét? Odalenn nem lehet megmaradni a bunkók miatt! - Mondtam mosolyogva. Mindenki cikizi szegényt a suliban. De Merlinre mondom fogalmam sincs mi okuk van rá! Biztos valami olyan eget verő ok, mint arra, hogy engem piszkáljanak! Lassan leültem és vártam, hogy megkapjam az engedélyt a maradásra! Ritkán lehetek olyan társaságban, aki szeret tanulni. Nekem sose volt semmi bajom vele. Igaz nem beszélgettem vele, szinte egyszer sem, de ami késik nem múlik. Ki tudja még lehet, hogy össze is barátkozunk. Igaz mindenkit cikiznek, aki vele beszél, de most egyel több cikizési ok vagy egyel kevesebb az kit érdekel!
note: Remélem megfelel!
Amycus Carrow „A bölcs öreg Hollóhátban, Éles elmék várnak."
Származás : félvér Családi állapot : magányos Lakhely : Suffolk Foglalkozás : Sandy, a puszpáng gondos nevelése Pálca : kocsányos tölgy, sárkányszívizomhúr, 11 és háromnegyed hüvelyk Karakterlap : Itt Karakterzene : It's like I'm sleepwalking Kép :
Utáltam az iskolát. Gyűlöltem itt lenni, minden percét ennek a gyötrelemnek. Tanulni bárhol lehet, nem értettem, miért kell a Roxfort padjait koptatnom és elviselnem diáktársaim mindennapos kínzását. Hiába próbáltam tenni ellene, egyszerűen görcsbe rándult a gyomrom, akárhányszor szembejöttek velem gyötrőim, még akkor is, ha csak pár goromba szót intéztek hozzám. Az utóbbi időben megtanultam megvédeni magam, de a túlerővel szemben semmi sem használt. Hiába estem nekik akár ököllel, akár pálcával, a létszámfölényük felülbírált minden más különbséget. Így mindig én kerültem ki vesztesként és csak még megalázottabb lettem, mint azelőtt pár perccel. Pedig én igazán nem ártottam senkinek semmit. Az emberek már csak ilyenek. Mint az állatok, kilökik a gyengébb láncszemet, földbe tiporják azt, aki nem áll be a sorba. És tudtam, hogy én sosem fogok beállni. Ha akarnék, akkor sem menne, ahhoz már túl mélyen belém ivódott a különcség. A toronyban ültem, felhúzott térdekkel, gyűrött szélű, leginkább salátára emlékeztető füzetemet a lábamnak támasztva. Kusza, olvashatatlan betűkkel firkáltam tele a csíkos oldalt, amelynek a közepén csúnya folt éktelenkedett, a griffendélesek legutóbbi „alázzuk meg Amycust” hadjáratát idézve. A tinta vastagabban fogott azon a helyen, kis pacák lettek a betűkből. A kézfejemen is elkenődött a fekete folyadék, de már megszoktam, nem tudtam úgy írni, hogy ne legyen az egész kezem csupa toll. Emlékeztem rá, hogy kisebb koromban olykor még az arcomat is összemaszatoltam vele egy-egy óvatlanabb pillanatban, amikor megdörzsöltem vagy csak felkönyököltem és a tenyerembe támasztottam a fejem. Szerencsére erről már leszoktam, hogy legalább eggyel kevesebb fogást találhassanak rajtam a többiek. Elmélyülten körmöltem a szöveget, erősen rákoncentráltam arra, hogy minden mást kizárjak a gondolataim közül. Olyasmi volt ez, mint egy házilag kiagyalt relaxációs gyakorlat. Csak az engedélyezett mondatok ismétlődtek monoton hangon újra és újra a fejemben, mintha tollbamondanék magamnak és nem létezne semmi más a Sötét Varázslatok Kivédése házi feladatomon kívül. Így, mikor Mary megszólalt a hátam mögött, rémülten összerezzentem. Az érzés leginkább ahhoz hasonlított, mint amikor az ember azt álmodja, hogy zuhan, és hirtelen arra riad fel, hogy majdnem legurult az ágyról – tapasztalatból beszélek, gyakran megesik velem. Felé fordultam és megpróbáltam vállalható mosolyt erőltetni az arcomra. Mindenki azt mondta, hogy jobban tenném, ha nem mosolyognék, mert nem áll jól. Ne fintorogj, ne grimaszolj, és ehhez hasonló mondatokat vágtak a fejemhez, amikor megkíséreltem egy halovány kis vigyorra görbíteni a szám. - Engem cseppet sem zavar, gyere nyugodtan – feleltem hadarva, enyhe fáziskéséssel. Kerültem a szemkontaktust, inkább elnéztem valamerre a válla felett. A téglák szabályos vonalai a falon sokkal megnyugtatóbban hatottak, mint a lány kedves arca. Nem is igazán attól tartottam, hogy majd ő is bántani fog, inkább attól, hogy ő is szánalmasnak tart és csupán kényszerből jött ide hozzám. Nem akartam látni a megvetést vagy a szánalmat a tekintetében, mert szinte biztosra vettem, hogy ez fogadott volna. A téglák pedig hidegek és érzelemmentesek.
Merlinre mondom halvány lila ibolyám sincs miért jó mindenkinek azokat piszkálni, akik mások. Akik nem olyanok, mint ők. Miért nem lehet elfogadni olyannak amilyen? Ezt azóta nem értem, amióta az eszemet tudom. Kicsinek is folyton kiközösítettek. Most is ezt teszik, ha nincsen éppen ott Lily. Hát igen nélküle elveszett vagyok a varázslók közt, akik szinte mind tudják mik és mit csinálnak, meg mi van körülöttük. Nekem viszont meg kellett tanulnom mindent, ami ezzel a világgal kapcsolatos. Minden új volt és én egyedül fedeztem fel. Csak magamban. Nekem nem megy olyan jól a barátkozás, mint Lily-nek, bár mióta vele vagyok javult a helyzetem. Na jó igaz, hogy csak időnként. Még most is jobban szeretek csak magamban lenni. Elfoglalva a saját dolgaimmal. Nem törődve másokkal, viszont néha jó lenne valakinek elmondani a bajaimat, s nem csak meghallgatni másokét. Olyan mintha senkire se lehetne számítani. Nem is számítok, egyedül vagyok, mint mindig, de erős vagyok, ahogy azt illik. Mások világa nem az enyém. Nehéz elfogadni, hogy nem akarnak téged egyenlő félként kezelni. Kiközösítenek és lenéznek. Én már az első hónapom után feladtam a reményt és nem is foglalkoztam a többiekkel. Ha nem tudnak elfogadni én sem fogadom el őket! Akkor inkább maradok teljesen egyedül. Még a magány is ezerszer jobb, mint ha az embert nem hagyják békén és folyamatosan piszkálják valamivel. Mikor minden lépésnél azzal találod magad szemben, hogy valakinek megint nem tetszik, hogy létezel. Mikor tudod, hogy minden szem a hátadra szegeződik, ha elmész valahol és mindenki pusmog utánad! Ne is figyelj rájuk! Felejtsd el őket! Ne is figyelj rájuk! Felejtsd el őket!Mindig ezt mondogatom magamban, vagy suttogva, mikor érzem magamon a tekinteteket. Hallom a mormogást és a kuncogásokat. Nem lehet úgy élni, hogy tudod, hogy mindenki rosszat akar neked! Inkább felejtek és oda se figyelek! Most is ezt mormogtam, mikor nekiláttal a SVK leckémnek lenn a klubbhelységben, s a fiúk elkezdtek a tanuláshoz való viszonyommal piszkálni. Nem figyeltem csak a leckére koncentráltam. Persze csak addig, amíg a lecke előttem volt. Ugyanis az egyik pillanatban azt vettem észre, hogy a tenyeremre írtam a lap helyett! Felnéztem! Ahogy sejtettem, a leckém ott himbálózott az egyikük kezében. Teljesen nyugodt hangal közöltem, hogy szolgáltassa vissza. S mikor ezzel nem arattam sikert. Felpattantam kikaptam a kezükből, majd minden összeszedve elindultam a torony felé. Ott már csak nem piszkálnak majd! Hogy Merlin vinne el benneteket! Meg a fajtátokat! Nem igaz! Most kezdhetem előlről!Morogtam magamban, a fogamat csikorgatva. Lassan szedtem a lépcsőket. Minden téglát megfigyelve. Igyekeztem lenyugodni. Idegesen nem lehet leckét írni az csak lelassítja a munkám, mert nem koncentrálok! A kezeim lassan elernyedtek, a szívverésem helyre állt. A lépcsőket figyeltem és magamban számoltam. Mikor hirtelen észrevettem valakit a toronyban. Egy fiú volt az. Nekem háttal ült, belemélyedt a leckéjébe. Lassan és halkan mentem közelebb. Jobban meg akartam nézni. Elmosolyodtam mikor megláttam a tintapacás lapot és a kivehetetlen írást. Csak a címet tudtam kibogarászni. SVK leckét írt. A mosolyom szélesebb lett, mikor rájöttem ki a fiú. Amycus Carrow! A Hollóhát egyetlen olyan fiú tagja, aki annyira bele tud temetkezni a tanulásba, hogy semmi sem létezik neki azon kívül. Őt is rengeteget piszkálják. Talán még jobban, mint engem. Pedig engem sem szoktak békében hagyni. Láttam már párszor mikor elkezdték cikizni, vagy gorombán viselkedni vele. De akárhogy agyaltam nem láttam okát. Mert még a magam esetében tudom az okot, de nála fogalmam sincs mi vezetheti arra a többieket, hogy így bánjanak vele. Viszont az, hogy pont ő van itt kicsit megnyugtatott. Semmi kedvem sem lett volna itt találkozni valakivel a címeres nagyökrök közül. Mosolyogva léptem ki a lépcső takarásából. Lassan és halkan közelebb mentem hozzá. Nem akartam megzavarni a munkájában, de meg kellett kérdeznem maradhatok-e. A hirtelen összerezzenéséből viszont arra következtettem, hogy sikerült jócskán megijesztenem. Pedig eszem ágában sem volt a dolog. Mikor felém fordult elmosolyodott. Már jól kezdődik, akkor nem kell az miatt aggódnom, hogy látni sem akar. Bár az tisztán leolvasható arcáról, hogy nem őszinte a mosolya. Na jó ebbe nem megyek bele. De igaz, ami igaz még sosem láttam teljesen őszintén igazán mosolyogni. Mondjuk nem is volt nagyon oka itt a Roxfortban mosolyogni, mikor mindenki piszkálja. Én ellenben mostanában az esetek többségében mosolyogni szoktam. De akkor mindenképpen, mikor valaki olyannal beszéltem, aki nem piszkált. - Köszi! Nem nagyon tudtam hova máshova menjek! Azok ott lenn kész katasztrófát csináltak a leckémből! Látom a tiédet is érte ilyen megtiszteltetés! Nem értem miért kell mindig azzal szemétkedni, aki tanulni akar! A csodába is megint sokat beszélek! Bocsánat! Mondtam végül már hadarva, majd gyorsan leültem és tekintetem az leckémre szegeztem. Kisimítottam az összegyűrt lapokat és szomorúan vettem tudomásul, hogy az eddigi munkám teljesen kárba veszett! Egy halk sóhaj után, megráztam a fejem és újrakezdtem az egészet. Ilyen kutya szájából szedett leckét nem lehet beadni. Mikor álltam láttam, hogy Amycus kerülte a tekintetem. Most viszont én kerültem az övét. Mindig ezt csinálom, mikor túl sokat beszélek és elszégyenlem magamat. Ide pofátlankodok, mikor nyugodtan leckét ír és még nem is hagyom nyugton. Szépen vagyunk modhatom, nem akarom zavarni, így igyekszem a dolgommal foglalkozni.