Griffen Testvérek

Tegnap tettem le a hopponálási vizsgát. Nagyon nagyon szeretek hopponálni igen most ez valami új dolog nálam. Ahogy kiteszem a lábam otthonról csak így megyek mindenhova. Még Frankhez is el látogattam örömömben. Ezzel leptem meg ma reggel, hogy elmentem hozzájuk. Egész nyáron leveleztünk és legalább ötször találkoztunk a nyár folyamán. Hát igen nem egy helyen lakunk. Nem könnyű így találkozni. Igen szeretem őt. Nagyon. Hogy szokták mondani a rózsaszín köd szállt rám előző hónapban, de szerintem kezd felszállni közölünk ez és meglátjuk a másik igazi valóját.
Az édesanyja kedves egy nő. Augusta kis gondoskodó közben nagyon komoly. Igazi arisztokrata jellemmel van megáldva.  Vártam a július 30. mikor betöltöttem a felnőtt varázslókort.  Most már ki próbálhattam azokat a varázslatokat, amiket anyu könyvében láttam és olvastam. Mindent akartam tudni, ezért is mentem haza délutánra Frankéktől.Meg még át kell mennem Linehoz is a szomszédba beszélgetni, mert a csillaglesés a tetőről olyan jó móka szerinte éjszaka és ő beszél én pedig ábrándozok valamiről.
Most gyönyörű napsütéses nap van. A házunk elé érkeztem. Kinyitottam a kis kaput. Majd a házhoz vezető járdán  pördültem párat az ég felé emelve fejem karomat kitárva. Szemeimet becsuktam és élveztem a langyos napból áradó meleget. Végül elértem a bejárati ajtót is. Kinyitottam. Mélyet szívtam. A  házunk jellegzetes illata volt a papírok, könyvek régi illata a megszáradt tinta és néha a frissen főzőt kávéval vegyült. Szerettem ezt hazajönni. Mint egy rituálé úgy végeztem ezt a levegő vételt. Majd kifújtam.
-Megérkeztem.- kiáltottam el majd csak meghallja az, aki itthon van. Válaszol majd rá, de senki se tette meg ezt, akkor nincs itthon senki. Letettem az előtérben a táskámat. Majd a konyhába igyekeztem. Valami hűsítő italért. Egy töklé tökéletes lenne a szomjam oltására.
Most, hogy varázsolhatok. Elővettem a pálcámat és egy begyűjtő varázslattal anyu aurorképzős könyvét vettem magamhoz. Bár nem tudta senki, hogy nálam van főleg nem apa. Magamhoz vettem egy poharat és öntöttem magamnak egy hideg töklevet és leültem a konyhában lévő asztalhoz a könyvvel együtt.
Egy átváltoztással kapcsolatos varázslatot olvastam. Ami nagyon meg fogott engem ezt ma kifogom próbálni.

Felpillantok a könyvből, ahogy megérkezik, a bátyám automatikusan becsukom a könyvet és nyúltam a hűs szomjoltó felé, hogy igyak.
-Szia, Dun.- köszönök felé. Figyelemre se méltat a bátyám. Megint rosszul esett, mint mindig. Elkedvtelenít. Hol ronthattam el vele a kapcsolatot? Nem értem őt néha sokkal nehezebb esett, mint én vagyok. Már régóta nem értem őt. Bárcsak normális család lennénk Apu, Dun és én, de ez csak egy vágy és álom. Nem találjuk meg a közös hangot. Névlegesen vagyunk egy család, de hogy a valóságban azok lennénk azt nem hiszem.
Kinyitom a könyvet újból és tovább olvastam a varázslat leírását. Dun elém tette egy tányért két szelet tortával. Az enyém? Ezen egy kicsit csodálkoztam. Rám mosolyogtam. Még egy mosolyt se kapok tőle viszonzásul.
- Köszönöm. Mit szólnál, ha meg feleznénk? Én egy szelettel is be érem. Egy-egy szeletet jut mindkettőnknek.- ajánlottam fel bátyámnak ezt a kihagyhatatlan lehetőséget. Nem nagyon zavart az hogy elkezdte enni a müzliét.
Pár éve vettem észre, hogy kerül engem. Mintha kolerás vagy nem is tudom pestis járványtól szenvednék. Előtte azt hittem, hogy csak a rengeteg dolga van az iskolába és ezért nem futok vele sokat össze. De aztán egyszer megláttam aztán oda akartam menni hozzá. Nem tudtam, mert eltűnt addigra onnan, mint a kámfor. Kerestem sokfelé végül fel adtam. Azelőtt azt hittem, hogy csak rossz napja van, de nem végül is én vagyok a baja. ~Miért én? Nem tudom.~ Van pár ötletem, de nem lehet az, hogy ennyire megsértődjön apró ügyeken. Minthogy egyszer véletlenül felgyújtottam az iskolai dísztalárját és tényleg véletlen volt. Csak kedvesen akartam lenni. Ki szerettem volna vasalni a talárját, de ott hagytam a vasalót rajta a ruhadarabon, mert apu szólt nekem és úgy felejtettem. Ezerszer bocsánatot kértem tőle, ezért a balesetért.
Ez nem normális. Én rendes kapcsolatra vágyok vele is. Ki tudja mi lesz, ha felnövünk? Ha apa se lesz velünk? Egymásra kell, hogy számítsunk, mert egy család vagyunk. Mindent meg teszek, hogy változzon és tényleg ne az legyen, hogy valamelyik beszélgetésünk is  vitává alakuljon át. Nem szeretek vitatkozni vele. Remélem előbb vagy utóbb meg békél velem. Sokáig ő volt az én példaképem gyerekként felnéztem rá. Az én okos bátyám és most okos, de elmúlt az istenítési korszakom.
Látom, hogy a kezébe veszi az újságot és olvasni kezdi. Hát remélem megszólal
-Milyen érdekes hírek vannak az újságban, Dun?- Kérdezem tőle érdeklődve. Felhúzom az egyik szemöldökömet és úgy tekintek rá. ~Szólalj meg bátyám.~ Szugerálom a tekintettemmel, hogy felém forduljon.  Ő mindig jobban látta a nagy világot és eseményeit, mint én, sokkal jobban bele látott, míg én csak most kezdek bele látni. Tényleg érdekel a bátyám véleménye, hátha ezzel megtörhetem a kettőnk között húzódó jeget.

Dühös. Miért? Kire? Rám dühös vagy tényleg rossz napja volt?  "Edd meg!" így förmed rám a bátyám. Semmi okot nem adtam rá, hogy ezt a hangnemet használja velem szembe. Talán borzasztó húga vagyok Dunnak? Igaza lehet jobb lenne, ha nem is születtem volna meg és akkor egyedül lehetne apával kettesben. Nem érdeklem őt annyira se, hogy legalább köszönjön nekem mikor hazaér. Dun nem ilyen volt. Nem szeret már jó pár éve. Talán el kellene fogadnom ezt a tényt, de mégsem teszem. Köszönésre se méltat, ha haza érkezik.Minden fajta kommunikációt hanyagol felém ami legalább egy kicsit közelebb hozna minket. Elutasít engem.
Egy mogorva arckifejezéssel nyugtázza a kérdésemet. Miért is válaszolna rá én vagyok az ő hülye húga, aki semmit se érdemel tőle. Csak megtűr a házban a tanítási szünetekben. csend van az a némaság, ami vagy nyugalmat hoz kettőnk közzé vagy vihart. Szuggerálom a bátyámat direkt nézem őt.  Mikor megszólal elégedettség tölt el pár pillanatra, hogy végre figyel rám. Összeesküvések? Ennyit tud mondani nem erőlteti meg magát egyáltalán nem beszélgetés terén. Talán így éreznek a többiek is mikor belőlem akarnak kiszedni valamit.
-Igen? Biztos megint valamelyik szélsőséges pártra fogják a támadásokat és a furcsa lopásokat. Tudod nem rég olvastam egy könyvet, amiben pont erről van szó, hogy néha azok kezdik el terjeszteni az ilyen elméleteket, aki nem akarják, hogy rájuk terelődjön a gyanú. Szerinted is így van? Bár egy kicsit ellent mondásos volt a könyv számomra, de volt benne egy csekély igazság is.- Befejeztem a mondandómat.  Rá se kérdezek, hogy várja már az új sulit. Úgyse válaszolna rá értelmesen. Inkább csak hallgatok és a töklevemet iszom.
-Rendben van hát majd, akkor valamivel le foglalom magam. Unalmas óráimban.- Mosolygok rá. Anyu könyve amit a padlásról hoztam le egy alkalommal tökéletes lesz. Felcsillan a szemem talán itthon már szabad varázsolnom hisz már felnőtt vagyok. Nagyon boldog vagyok, de aggódok apu miatt, alig látom itthon a szünetben. Dun kérdése meg lep mit akarhat tőlem, a bátyám. Igenlően bólintok. Elmegy és vissza tér egy könyvvel a saját új irományával. Ilyenkor érdekli az én véleményem. Ilyenkor és nem máskor. Az én bátyám újonnan készülő könyvét fogom és olvasom a mondatokat. Most számítok neki és nem hagyom cserben, ahogy ő hagy cserben általában.
Nehéz-e megfejteni bátyám írásait? Nem nehéz, elég nehezen emészthetőek és ezért lassan haladok vele mindig. Mást ragadok meg mindegyikben.  Én értem vagyis azt hiszem sejtem mit akar kifejezni mondani Dun. Felpillantok bátyámra és visszaadom neki a könyvet.
-Jó, aki meg akarja érteni az meg fogja érteni.- Válaszolom Dunnak röviden. Kavarog bennem ezzel kapcsolatban pár gondolat. Sok igazságot rejt. Kezd porrá hullani a világunk egy sötétség miatt. Az éjjelek régen sokkal békésebbek voltak, mint most.  Nem tudom honnan pattannak ki az agyából ilyen gondolatok. Büszke vagyok a bátyámra. Kedvem lenne átölelni ezzel is kimutatva, hogy én szeretlek. De nem merem, mert sejtem hogy visszautasításra találna és az nekem fájna a legjobban. Bármit kérdezz tőlem ezzel a szöveggel kapcsolatban válaszolni fogok rá. Miért nem kaparinthatom meg az eget? Nem azt az eget, amit Dun írt, hanem a testvéremét, ahol ő él a saját fellegvárában, ahova sosem hív meg vendégnek sem, ahol ott rejtőzik a hetedik belső szobában előlem.
Felállok és a poharamat a mosogatóhoz viszem. El akarom mosogatni, de az utolsó pillanatban mielőtt betenném a mosogatóba kicsúszik a kezemből és ezer darabra törik.
-MERLINRE!.- Kiáltok fel. Majd én idióta a kezemmel akarom gyorsan összeszedni.  Az első üveg szilánk, ami belemegy az ujjbegyembe felkiáltok.
-Auuu!- Kissé fáj. A számhoz kapom az ujjamat és előveszem a pálcámat, mivel eszembe jut. Már varázsolhatok is. Egy bűbájjal összeszedem a darabokat és a szemetes felé lebegtettem őket. Majd egyszerre zuhan az összes darab a szemetes be. Bravúros esemény volt és ezt mind a bátyám szeme előtt műveltem. Csoda, hogy két balkezes buta húgaként fog ezek után is rám tekinteni. Rá se merek nézni. Csak meg vizsgálom az ujjamat, amibe az üveg szilánk belement. Kicsit vérzik, de semmi több és fáj is. Még benne lehet egy kicsike darabka.

Nem hiszem el semmit nem szól. Csak elmegy mellettem. Ki ne ijedne meg, ha a bátyja kést ragad és feléd közelít. Mit akar azzal e késsel? Hirtelen nem tudom. Elvágja a torkomat. Kezemet fogja. Mikor fogta utoljára a kezemet? Fel szisszentek mikor a késnek pengéje hozzá ér a bőrömhöz és óvatosan belém vágja. Ezt én is meg csináltam volna, de nem így, ahogy ő ilyen gyorsasággal. Egy kicsit ámultam rajta. Egyszer csak szelíd tekintette van aztán mintha én lennék az ellensége úgy néz rám.
-Rendben.- Válaszolom halkan Dunnak.
Nem tudom miért dermedt le, de láttam ahogy megszédült. Volt mikor az gondoltam füvet szív a bátyám és az miatt van ez az egész. Volt mikor úgy hittem valami titkolt betegséggel küzd. Mindről le mondtam és próbáltam párszor kihúzni belőle mi történik ilyenkor vele. Minden egyes alakalommal hárít. Tudom hogy nincs  jól, de meg kérdezem tőle.
- Jól vagy Dun?- Ifu megérkezik a bátyám gyönyörű hóbaglya. Mit csinál? Mit írhat arra a kis cetlire? Kinek küldi? Annyi kérdésem van, de tudom semelyikre se fogok választ kapni. Megszeppenve állok még mindig és aggódok érte, mert szeretem és nem tudom mi van vele.
Csendben vagyok. Míg le nem ül az asztalhoz és meg nem szólal.
- Mit nem szeretsz?- kérdezem meg kissé értetlenül.  Majd én is oda ülök az asztalhoz és mélyen a szemébe nézve az arcát fürkészve. Hátha megfejtem őt, reménykedhetek. De valahogy sejtem nem ma fog megtörténni. Annyi mindent mondanék neki és mégsem a bátyámmal osztom meg ezt, hanem a szomszédunkban lévő barátnőmmel Line-nal. Távol kerültünk egymástól ő a jéghegy csúcsán van én az alján. Elindulok rajta apránként mikor azt érzem közel lenne rá jövök nem közel sincs a csúcs és elcsúsztam rajta így pár méterrel lejjebb is kerültem.
-Kinek írtál levelet, Dun?- kérdeztem meg a szembe ülő egyetlen testvéremet. Megfognám a kezét legszívesebben. Meg mondanám a bátyámnak. Itt vagyok melletted a te húgicádban bízhatsz. Nem teszem meg, mert még mindig undorodik tőlem, mintha egy leprás lennék.
- Miért akarnám hogy eltűnj? Nem itthon maradhatsz nyugodtan. Hát először is arra gondoltam, hogy...- Megállok a mondat közepén majd nem el mondom, hogy gyakorlok anyu könyvéből. Dun azt se tudja hogy anyu aurorképzős egyik könyvét lehoztam egy alkalommal a padlásról. Meg igazából semmit nem tud rólam. Azt se, hogy aurornak készülök. Miért nem mondtam el neki? Azért amiért apu se tud róla. Anyu rosszul érint őt. Tudom kiakadna, ahogy Apu is kiakadna rajtam, hogy azt a pályát választom, ami miatt elvesztette anyut. - hogy olvasok egy keveset és főzök valami vacsorát, ha már nincs itthon normális étel a hűtőben. Este pedig átmegyek Linehoz. Ez a tervem. Vagyis nem kell eltűnnöd, Dun. Tőlem áthívhatod a barátaidat is. Nem zavarnak engem.- válaszoltam tisztesen bátyámnak. Rá mosolyogva. Ha ő is távol van olyan egyedül érzem magam. Jobb, ha itthon van, még akkor is, ha nem beszélgetünk egymással.

Nem válaszol a kérdésemre. Pedig elkezdte látszott rajta hogy mondana valamit. A nevemet kitudja mondani. Igen, Alice vagyok a húga.Mindenki tudja. Mi az oka? Mitől fél?Még számomra is megfejthetetlen Dun, de egyszer megfejtem bátyámat.
Felhúzom a szemöldökömet és mosolygok. Egy szót se szólok még, hogy én itthon fogok maradni még a szomszédba se mehetek át. Lehet, hogy Duncannak elment az esze. Ha nem vette volna már észre nem a kiskorú húga vagyok. Már felnőttem jogilag már szabadon varázsolhatok és most ő akarja korlátozni a szabadságomat, amikor már én döntök, hogy arról pár napja, hogy mit teszek tehetek. Úgyis átmegyek Linehoz este, ha azt mondja, hogy itthon maradunk. Néha tényleg nem értem. Megkérdezi, hogy el tűnjön-e itthonról? Erre ki találja mindketten bezárkózunk a házba.
- Rendben van.- Egyezek bele. Utálok hazudni neki, de csak így nyugszik meg. Akkor is átmegyek, ha ő azt mondja, hogy nem. Hát eldobom az agyam. Segít nekem a bátyám a főzésben?
- Később akartam neki állni a vacsora készítéshez, de akkor meg nézzem mi van itthon. Egyébként egyedül is tudok főzni, Dun. Nem vagyok kislány, hogy segíts.- Mire befejeztem a mondatott el is ment. Most akar besgíteni mikor kipróbálhatnék pár bűbáj a konyhában amit Kis boszorkánykonyha és háztartási bűbájok kezdőknek könyvben olvastam. Kavaró, oda ne égj, praktikus varázslatokkal kezdi a könyvet. Dun pedig jön segíteni.
Elkezdtem sorba kinyitogatni a szekrényeket. Milyen dolog van itthon, amiből ehető főzt készülhet. Tészta, babkonzerv, löncshús, halkonzerv. Ebből valami olasz lesz vagy nem.
Visszajött a bátyám mikor a fűszerek közt keresgéltem.  
-Nem tudom még. Mit ennél szívesen? Tészta van itthon az biztos és zöldség is.- válaszoltam automatikusan a kérdésére. Felé fordultam és úgy folytattam -Olasz kaja? Vagy az már uncsi, előző héten is azt ettünk háromszor.- Mondtam a bátyámnak. -Igazából tényleg nem tudom.-
A főzéshez való lelkesedésem most esett pár szintet, mert rájöttem a tészta kifőzésen kívül nem sokhoz értek. Fogtam a fejemet a többi lány ilyenkor kész ebédeket készít. Én pedig itt állok és egy csöppnyi tudással a kezemben. Ajjaj. Elkeseredtem egy kicsit. Duncanra, pillantottam szomorúan.
-Tényleg segítesz, a főzésben?

Volt ötlete a bátyámnak neki mindig van valami használható ötlete. Tészta, hús, zöldség ennyi kell ezek szerint a rakott tésztához. Vagy kell még néhány hozzá való hozzá? Igazán nem tudtam, mi kell hozzá. Reméltem Dun tudja, hogy kell elkészíteni. Na igen még apu is jobban ténykedik a konyhában, mint én.
- Igen, jó lesz a Rakott.
A bátyám és nem csalódtam benne tudta és kiadta az utasításokat. Egy fazékba vizet kell önteni. Aztán egy kis só került bele. A tűzhelyen várjuk míg a víz elkezd forrni a fazékba utána bele kell tenni a tésztát. Össze tördelni a tésztát előtte.  Majd tíz perc után le venni és hagyni még egy kicsit főni a gőz alatt, majd le szűrni és megenni. Apu tanította tészta főzés lépésit mondtam magamba. Nem megesszük, hanem most tepsibe tesszük. A forrásba lévő vízbe bele tettem a tésztát. Már csak várni kell és figyelni nehogy szét főjön a tészta. Rápillantottam mit ügyködik mellettem a testvérem a hússal, hogy pirítja. Majd mikor mondta a következő lépést bólintottam. A zöldségek ki főzése neki álltam. Még egy edényt vettem elő. Elkezdeni valahol ezt is. Vizet töltöttem bele majd hagytam hogy elkezdjen ez is forrni. Közben levettem a tésztát a tűzről és leszűrtem a vizet. róla. Beletettem a zöldségeket a forrásban lévő vízben és három perc után úgy gondoltam jó is lesz nem lesz puha olyan roppanós marad, amilyet Duncan mondott.
Leszűrtem majd egy tálban összekevertem egy csipetnyi sóval, őrölt borssal, majoránnával és tárkonnyal.
-Kész.- Jelentettem ki boldogan és rá vigyorogva Dunra. büszke voltam magamra. Aztán néztem hogy rakja össze a tepsibe az alapanyagokat. Majd figyeltem a sütőt mikor lesz kész a mennyeinek kinéző.
-Bratyó szerintem már kész van.- szóltam felé éreztem ahogy rásült a tetejére a sajt. -Kivegyem vagy ki veszed?- kérdeztem meg tőle.
Döbbenten néztem rá. Most, akkor feloldotta a házból kijárás tilalmát. Legalább nem kell megszegnem a szavamat. Pillangó? Ez aztán a hasonlat.
-Csak a szomszédba megyek át. Tudod mellettünk laknak a jobb oldali szomszédunk. Mitől félsz, hogy meg csap egy röpke gondolta és el szállok az égbe?- nevettem el a magam. -Nem értem az aggodalmadat, szerinted nem vigyázok magamra?
Nem vagyok kislány és tudok magamra vigyázni. Bár ezt ő nem tudja. Mit tud rólam? Semmit. Fél engem megismerni, csak kérdeznie kellene tőlem.
-Hello, kicsi Alice.- Aztán megölelne üdvözlés képen mint ahogy a húgukat szokták a nagy tesók. Én pedig szabadulnék az öleléséből. Kihúzza a gyufát nálam a kicsi szóval, mert hogy vagyok kicsi már.-Na és mi történt ma veled?
Elkezdeném mesélni, hogy ma találkoztam Frankkel. Mert ő az elsők közt tudná a titkomat. Aztán szóba kerülne minden más is. Továbbtanulás és nem azt hazudnám neki, hogy gyógynövény termesztő akarok lenni, hanem megmondanám neki azt, hogy auror leszek és beadom a jelentkezésem több helyre már a féléves előkészítőkre is itthonra és franciaországi a nemzetközi aurorképzőbe. Ahol anyu is tanult úgy, ahogy anyu is tette annak idején. Igaz nem vették fel előbb én csak remélni tudtam, hogy fel fognak venni oda és februártól ott lehetek az előképző szakon. Tudtam így sokkal keményebben kell tanulnom, mert így is elvárják a R.A.V.A.Sz vizsgákat. Dun, pedig támogatná az ötletemet, mert elismeri a tehetségemet. Közben elmondaná, hogy a hetedik év a legnehezebb mind közül és tanácsokat adna arról mire figyeljek oda és hogyan tanuljak a tantárgyakra...
Idilli kép volt ez és nem a valóság. Erről nem tudok beszélni vele, mert nem ilyen a kapcsolatunk.
Elvettem tőle a tányért majd leültem az asztalhoz.  Egy falatot ettem. Finom volt. Egész jól sikerült a főztünk. Majd rá néztem a testvéremre. Nem nem ül le az asztalhoz. Le tette az evőeszközt.
-Miért állva eszel? Nem akarsz leülni?- Kérdezem meg a legnyugodtabb hangnemben. Egy kicsit idegesített hogy egy légtérben vagyunk és mégis egy mástól kilométerekre.- Vagy inkább menjek el, hogy letudj ülni az asztalhoz és ne úgy egyél, mint a lovak?
Ökölbe szorítottam az asztal alatt a kezemet és a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem. Így próbáltam levezetni a feszültséget, hogy ne menjek ki tényleg a konyhából, testvérem miatt.
-Tudom, hogy bajod van velem. Most mit csináltam veled?- Kérdeztem meg még mindig nyugodtan Duntól.

Tudom hogy a szomszédunk, akihez menni akar, meg azt is, hogy meg tudja magát védeni, de azt is tudom, hogy mit jelképez számára a vér és a halál látványa. Sokkal jobban ismerem, mint ő saját magát. Még ha néha úgy is érzi, hogy nem figyelek rá, pedig ez nem igaz. Valahol belül, legmélyebben...igen is figyelek és törődöm vele, csak épp nem mutatom ki, anyu halála óta... ő úgy tudja, hogy utálom, talán így van valóban...nem tudom...már magam sem tudom mit gondoljak erről az egészről.  Ő leült, én viszont állva folytattam az evést...így volt kényelmes, ő viszont neki állt kérdezősködni. Utálom, mikor ezt csinálja. Rápillantottam.
- Maradj! - feleltem neki, tovább ettem, ő viszont tovább fokozta a kérdésekkel a levegőt, kicsit ridegebben pillantottam rá, majd letettem a pultra kicsit hangosan a tányért.
- Alice! Fejezd be az értelmetlen zagyvaságaidat! Bajom van veled igen! Inkább kussolj, oké!? Egyél! Nem ülök le! - kiabáltam, mert elszakadt a cérna, nem tehetek róla, ilyen vagyok, főleg ilyen apróságok miatt, mint ezek a felesleges kérdések tőle. Aztán ha besértődik, így járt. Sértődjön. Nem kisgyerek már, hogy mindent meg kelljen neki magyarázni. Felnőtt varázsló.
- Vagy pedig húzz el Linehoz! - vágtam neki oda folytatásképp, majd vártam.
- MOST!!! - ordítottam, miközben mutattam az ajtó felé, kívül tágasabb módon, hangom kifejezetten dühös volt.
 

Lehet, hogy számára azok mind felesleges tűnő kérdések, amiket felteszek. Én csak szeretném meg beszélni és lehet, hogy rosszul állok hozzá, de ő is rosszul kezeli a dolgot. Ideges és én nem akartam fel húzni és kiabál. Elegem volt belőle. A torkom elszorult. Utál engem minden egyes mondatán ez érződött.
- Elég, legyen. Ne beszélj így velem.- mondom egy kissé erőteljesebb hangon, mint ahogy szoktam beszélni. Felé fordítva tekintettem. Küszködök, hogy ne torkoljak bele én is kiabálásba.
-Legalább ezt a pár hetet kibírhatnád. Úgy se jövök haza egyik szünetbe se.- Könnyek gyűltek a szemembe. Eddig mindig haza jöttem, mert itthon apuval jó volt ünnepelni kimentünk a főtéri vásárra ahol mindenféle karácsonyi vacak volt hógömböktől kezdve a különböző zenélő díszekig minden fajta és féle dolog fellelhető volt.- Jövő nyáron már nem leszek a lábad alatt élhetsz apával kettesbe, ahogy mindig akartad.- Ha pedig felvesznek franciaországi nemzetközileg a legnívósabb auror képzőjébe, akkor biztos lehet benne, hogy sosem lát viszont.
Fel pattantam a székből magamhoz vettem a könyvet és kiviharoztam a konyhából. Nem fogok előtte sírni. Ott hagytam mindent. Fel mentem a szobámba beraktam a táskámba pár ruhát, mint például egy melegebb pulcsit estére és néhány más dolgot, amire szükségem lehet.
Majd leültem az ágyamra és zokogtam. Így nem mehetek át Linehoz így nem megyek át hozzá. Hülye Dun. Utálom, nem utálom szeretem, de megbántott. Haragudtam rá, mert kiabált velem. Ki kell szellőztetnem a fejem. Valahova el kell mennem. Betettem még a táskámba néhány galleont is és egy térkép is landolt a táskámba. Ha lenyugodtam el megyek Emmelinehoz. Haza se jövök szerintem. Jól ráijesztek a bátyámra. Elmegyek nyaralni. Így még pár darab ruha került a táskámba, ami három napra elegendőnek bizonyult. Jó, hogy tértágító bűbájjal van el látva, mert akkor nem férne bele semmi.
Még én sem tudtam hova megyek csak el, mert itthon nincs maradásom.
Felálltam meg töröltem a szemeimet belenéztem a fésülődő asztalom tükrébe, amit nagymama ajándékozott nekem egyik születésnapomra. Látszott, hogy sírtam, de ezt könnyen tudtam palástolni mások előtt. Ki léptem a szobámból és leballagtam a lépcsőn. Nem akartam Duncannal összefutni. Semmi kedvem nincs rá figyelni. Egy normális testvér nem ilyen, mint ő. Tudom, nem vagyunk normális család.
Fel vettem az ajtó előtt a szandálomat. Vagyis csak próbáltam, mert elszakadt.
- Merlinre, de szerencsétlen vagyok.- motyogom magamnak. majd felveszem a cipőmet. Talán szólnom kéne, hogy elmentem, de már felnőtt vagyok vagyis járhatom a magam útját majd jövök valamikor és nagyot nézhet Dun mikor nem leszek itthon éjfélre meg holnap estére sem. Talán ő is elgondolkodhatna rajta, hogyha én nem lennék akkor milyen lenne az élete. Én belegondoltam hogy milyen életem lenne ha ő nem lenne benne. A válasz az hogy sivár üres, nekem a régi bátyám kell és nem a szörny, mert az egy morcos szörnyeteg. Én pedig nem fogom a szépséget játszani ebben a történetben most nem szeretném. Csak elrontja a napomat.
Meg fogtam a kilincset és kiléptem a házból. Akkor hova menjek? tettem fel a kérdést magamnak. Talán anyut látogatom meg először.

Jó. Egy kicsit(?) bepörögtem rá, ez tény. Talán feleslegesen, de nem fogom visszaszívni a kimondott szavakat. Nem szokásom. Bár amiket mondott, kicsit felzaklattak. Nem jön haza. Miért? Hova megy? Mire készül. Meg a rengeteg, még több ezekhez hasonló kérdés tömeg. Mit tettem? Mit vártam? Semmit, mindent és túl sokat.   Idő... idő, idő. Éles helyzetben, nyomás alatt úgy is mindig jobban teljesít az ember, nem feltétlen kell nekik tudni arról, hogy épp edzenek, és nem élet-halál harcot vívnak… Ha nem úgy állnék hozzá az élethez, hogy küzdjünk meg benne a leküzdhetőnek látszódó nehézségekkel, akkor valószínűleg kicsit beleszakadna a lelkem egy darabja abba, hogy elveszítem magam körül a fontos embereket. Nem sok van belőlük. Figyeltem ahogy Alice elhagyja a konyhát és az emeletre startol. Talán ragaszkodnom kellene egyfajta állásponthoz, nem pedig fel-le ingázni az érzelmek hullámvasútján. Ez lenne a helyes. De még sem tudok ilyet tenni. Letettem az üres tányért a mosogatóba, irritált a gondolat, arról, hogy a húgom az utcán lesz, a mi utcánkban, egy halálfaló közelségében...én indítottam el, az én hibám ez az egész. Kisétáltam a házból, kiléptem az utcára és a kapunktól 2 méterre ültem le a kerítés betonjára. Ott nem lát senki, se a házból kinézve, se az udvarból. Takar a sövény. Az utca némán fogadta a társaságom...
Az elmúlt jó pár évben sem tettem egyebet, mint vártam. Vártam egy olyan céltalan és időtlen dolog eljövetelére, mint a felejtés. De most, amikor ennél jóval elérhetőbb álmot kergetek, minden perc fájdalmasan lassú, a keserűség pedig infúzióként csepeg a véremben és táplálja a testemet. Ezért kezelem némileg könnyedén a helyzetet. Én már képes vagyok - ha akarom - más aspektusból látni a dolgokat, az összefüggéseket. Meg kellett tanulnom olvasni a jelekből, és ebben a tudományban akkor tettem vizsgát, amikor úgy határoztam, elhagyom az otthonom. Sok sok évvel ezelőtt, anyám halála után 1- 2 nappal. De nem tettem meg. Most viszont temérdek időm volt gondolkozni, sakkozni azon, hogy számos rosszakaróm és ellenségem közül melyik az az egy, aki pontosan elég elmebeteg és kegyetlen ahhoz, hogy ilyen játékokat játsszon velem. Ettől függetlenül csak a határaimat keresem általában, és bár sejtem, hogy vékony jégen táncolok, de ez most nem fog érdekelni, addig nem, amíg ki nem bújik a szög a zsákból. Csinálom, mert nem engedem, hogy bárki legyőzzön. De túl nyughatatlan az elmém ahhoz, hogy egyik napról a másikra Buddhista szerzetesként levitáljak az ágyam felett.
Vannak helyzetek, amikor az ember csak akkor szembesül a hibáival, amikor már túl késő, és ehhez azokon kell átgázolnia, akiket a legtöbbre tart. Akiket szeret. Amikor a jó szándék a lehető legrosszabban sül el, és amikor elfelejtünk logikusan gondolkodni. Mint a mostani eset.
Az ajtó nyílik és csukódik, lépések zaja töri meg ezt a békés és talán unalmas csendet, majd nyílik a kapu, én pedig a kisurranó testvéremre pillantok.
- Ugye tudod, hogy nem fogom hagyni, hogy elhúzd a csíkot jelen pillanatban?! - osztom meg vele egészen csevegő hangon, ami jelen helyzetben nem hogy nem jelent jót, de egyenesen vészjelző szirénákként hat.  Van az a pillanat, amikor egész egyszerűen nem úgy látod magad körül az eseményeket, ahogy józanul tennéd. Hagyjam abba? Még el sem kezdtem igazán. Felkeltem és felé fordultam, 2 méter köztünk a távolság. Arcom pókerasztal mellett is közönségdíjas lenne.
 

Ki lépni az ajtón egy lépés és azt eldönteni hogy hova menjek először a következő lépés. Elindulok a kapu felé mert hisz minek hopponáljak, ha van két lábam akkor úgyis ki mehetek a temetőbe. Legszívesebben seprűre ülnék és úgy közlekednék minden hova, de hát az mégis egy lassú megoldás. A bátyám hangját hallom meg mikor kinyitom a kaput.
Ez most komoly? Mit gondol magáról? Nem vagyok kis lány jöjjön utánam. Állítson meg, ha tud, de én nem fogom magamat hagyni. Nem nézek rá. Nem akarom, hogy lássa sírásom nyomait, mert azzal még egy okot adok, hogy itthon tartson. Halkan kimondtam egy szót, amit komolyan gondoltam.
-Szörnyeteg.- Majd Elindultam a temető felé.  Még, hogy az ő kedvére tegyek. Dun sem tesz a kedvemre. Nincs vele kedvem társalogni.
Miért vagyok ilyen sértődékeny legszívesebben szórnák rá valami gyermeki varázs csínyt, de nem teszem, mert megint kiakadna. A varázslat nem játék. Komoly és felelősség teljesen kell használni. Hallom a fejembe Dun hangján ezeket a szavakat. Már ide is be férkőzött a bátyám. Állítson meg ha akar, de önszántamból nem fogok vissza fordulni. Keressen más embert akin kiélheti a szeszélyeit és az utálatát. Miért nem magát utálja? Miért engem? Szánalmas vagyok és gyáva legszívesebben most leordítanám az utca közepén a fejét. De hát kint vagyunk és gondolok rá is rá sem vetne jó fényt ez a jelenet. Bezzeg engem nem érdekelne, de rá gondolok, mert valahol én jó testvérnek vallom magam, de ezt Duncan nem mondhatja el. Legalább elfogadná azt hogy érdeklődöm felőle. Nem a lelkében turkálok. Nem nyit felém akkor, pedig miért figyeljek oda, miért hódoljak be előtte? Nem fogok vissza fordulni most igen is a saját fejem után megyek. Tudom makacs vagyok és Dun ismer annyira, hogy most bizony nem tud rám sok dologgal hatni.

Szörnyeteg? Elég erőteljesen feszegeti a határaimat a kérdés, mégsem méltatom többre némi szájrándulásnál. Talán pont ez a baj, és lassan tényleg be kéne látnom, hogy marhára nincs nekem türelmem mostanában... Miért is? Tudja a franc, pláne úgy, hogy kezdem elveszteni a fonalat. Áh meg is van, minden olyan, amit nem tud és addig jó mindkettőnknek. Nem tudhatom. Hát persze.
Tisztában vagyok azzal, hogy rendelkezem egyfajta fura világnézettel, ettől függetlenül vallom, hogy épp eleget láttam már ahhoz, hogy pontosan tudjam, milyen helyek és lehetőségek vannak a világban. Persze ilyenkor mindig mindenki magából indul ki, én is belekezdhetnék egy jó pár éves történet meséjébe, mégsem teszem.
- Anyuhoz mész? - kérdezem csendesen nyugodt hangon, majd lassú léptekkel megyek vele, utána. Nem azért mert a temető irányába indult az anyánkhoz és nekem is meg kellene látogatnom, egyszer legalábbis. Hiszen csak a temetésen voltam kint, azóta nem vitt rá a lélek. A halálfaló végett megyek, magam mellett akarom tudni az egyetlen testvérem. Éppen, egészségesen. Még ha azt is hiszi, hogy utálom.Egy szörnyeteg vagyok. Gondoljon csak ilyeneket. Nem vallom be mit miért teszek és mi az okom rá. Majd egyszer amikor lesz egy 5 percem... az meg nem most van. Meg nem mostanában lesz. Hogy haragszik? Hogy gyűlöl? Az nem baj. Egyáltalán nem zavar, sőt - valamelyest még jól is esik, hogy végre hitelesnek tartom az érzéseit. Na nem azért, mert valaha is kételkedtem volna abban, hogy remekül érezzük magunkat, ha néhanapján együtt töltünk egy kis időt. Haragudjon, hordjon el mindennek abban a tudatban, hogy ettől én nem fogom elszégyellni magam, otthonosan mozgok már mások irántam táplált dühének kereszttüzébe. Ez az én terepem. Az elégedetlenség és a ki nem mondott bírálat. Ennek a kezelésében jó vagyok.

 

Nem válaszolok a kérdésére. Úgyse érdekli őt az amit mondok. Miért is nem? Mert utál engem. Egy alkalomról se tudok hogy kint lett volna. Azzal, hogy el kísér nem tesz semmit se  jóvá.  Már fél úton jártam és a hátam mögött sétált tisztes távolságban Duncan.  Legalább mellettem lett volna, de nem ő a hátam mögött volt. Idegesített. Mintha egy gyerekfelvigyázó lenne. Mély levegőt vettem és megfordultam vele szembe megálltam.
- Menj haza! Nem vagyok kis gyerek. Nem kellesz mellém. Hogy is fogalmaztál húzz el vagyis Húzz el haza! Gubózz be a szobádba és írogasd a könyveidet! Ahhoz nagyon értesz, magadról írni meg arról, hogy mennyire nem bírsz engem, milyen jó lenne, ha nem lennék. Egoista vagy, magadra gondolsz és másra nem.- mondom mérgesen szigorú tekintettel. Már már majdnem kiabálva. Nem tudtam magamban tartani. Majd megint meg fordultam és elkezdtem tovább menni a temető irányába.
Talán nem kellett volna kimondanom. Talán ezzel rontottam a helyzeten és vissza fordíthatatlanná vált a kettőn közötti kapcsolat. Ő akarta meg kapta. Ő akarta és nem én. Nem tehetek róla vagy ha igen csak miatta tehetek róla.
-Igen, nem vagyok a hülye húgocskája. Majd meg látja egy nap.
Semmi értelme vele vesződni, veszett fejsze. Talán az lett volna neki a legjobb, ha mindketten meghalunk tizenkét évvel ezelőtt.
Most már nem érdekelt. Nem akartam egy légtérben lenni vele.  Majd később megyek anyuhoz így megyek ki. Dunnal nem. Megfordultam
- Majd jövök valamikor. Mondj valamit apunak. Úgyis állandóan hazudsz, még magadnak is.
Az igazat mondtam azt, amit láttam. Előlem nem rejtőzhet el Duncan Heine Griffen, hazudik magának és nem önmaga. Gyáva nyúl. Nem is méltó arra Heine névre amit anyától kapott. Ha hős lenne, akkor magával is szembe nézne. Én mondom, aki megint csak hazudik, nem hogy bevallanám neki. Hé, Dun, auror leszek majd, mint anyu.
Nem ezt nem tehetem meg vele. Apuval sem, önző vagyok, mert biztos a szobám mélyére zárnának örök életű szobafogságba.
Elhoppnáltam a Dél-angliai Plymouthba élvezni az ottani sós levegőt napozni és strandolni.
Mindkettőnknek jót fog tenni egy kis távol lét. Vagyis ő örülhet az egyedül tölt napoknak én pedig annak, hogy nem kell egy olyan emberrel társalognom, aki utál engem és a mostani kölcsönös utálatomat nekem le is kell győznöm vele ellentétben, mert én szeretem. Még akkor is amikor utálom. Lehet, hogy nagyon is paradoxon, de ez van el kell fogadni, hogy szeretem. Ha nyugtalanítja, hogy nem vagyok otthon akkor. Jegyezze meg a hibáit és ne kövesse el újból!
Pár nap múlva úgyis hazamegyek nincs elegendő pénzem,hogy heteket máshol töltsek, addig is nyaralok, mivel az utolsó nyaram a felvételi előtt.

Három nappal később...
El sem hiszem hogy csak úgy lelépett. Apa bezzeg lecseszett a dolog végett, mikor megtudta és máig nem érti, mi ez az egész, ami művelek a húgival a mai napig.
Hogy mi lesz a vesztem? Az a kibaszott kialvatlanság, na az fog egyszer kicsinálni, nem pedig a pengefogú halálfalók tesznek a sírba - bár, ha már itt tartunk, egyik opciónak se örülnék szívesen. Magamat kinyírni, vagy mással kinyíratni nem gyerebe gondolat, pláne nem most, amikor Alicenak a lehető legnagyobb szüksége van rám. Nekem is rá...De erről nem kell tudnia, mint ahogy sok minden másról sem. Mostanában viszont a helyzet feszültebb, mint valaha.  Bizonyára jót tenne a kedélyeim lecsillapításában egy kis harc, bár egy kis részem azt kívánja, kerüljem a balhét. Nem tudom, mi volna a legjobb, mert szívesen kétfelé szakadnék, hogy mindkét kívánságom teljesülhessen, viszont jobb híján marad a jó öreg "lesz, ahogy lesz" elv. Tehát a nyugalom...Újságot olvasok a konyhában. Halálhír. Az utcánkban megöltek egy fiatal lányt. Nem utcabeli volt, csak jött valakit meglátogatni...miért teszik ezt. Ez annyira...undorító? Igen, az.  Elmosolyodom, de ez a mosoly olyan éles, mint a törött üveg széle. Már-már gyémántként díszlik arcomon, erővel, csillogón, mégis tisztán és hidegen. Tudatosan szorítok le magamban minden érzelmet, lelkem mélyére nyelem őket, mert nem akarok ilyesmiért kiborulni. És egyébként sem szerzem meg azt az örömet senkinek, hogy belelásson a lelkembe olyan alkalmakkor, amikor kicsit is labilissá válik minden odabent. A könyvembe is került egy két mondat, de nem több. Főztem is, be is vásároltam. Csak a két spanhoz mentem el, "beteget" színlelve maradtunk idehaza. De most...hiányzik Alice....Hm...talán...nem! Ennek így kell lennie. Meg kell őt védenem és csak így tudom! 

Dél-angliai Plymouthban töltöttem a nap hátra lévő részét. Az ottani sós levegő nyugtató hatással volt rám. Napozni és strandolni vágytam az nap. legalább lesz egy kis színem. Egy fogadóban szálltam meg és onnan másnap tovább álltam. Délelőttöm nagy részét Párizsban töltöttem bejártam azt a részét ahol anyu is sokat járt. Aztán elmentem Frankhez vele töltöttem az egész hátra lévő napot. Mikor elbúcsúztam tőle az éjszakát és a következő napot a híres ír fővárosban töltöttem. A Foltozott Üstben szálltam meg az utolsó éjszaka. Sok érdekesség van az Abszol Úton így sorba jártam a boltokat és nézelődtem. Vettem pár csomag rágót és egy kisebb csomag bagoly rágcsát. Az én baglyomnak és Dunénak is. Mindig agyon hajkurássza szegény baglyát állandóan úton van. A seprűmnek egy fényező készletet. Új penna készletet. Hát költöttem a pénzt. Császkáltam, fagyiztam egy jót és felfedeztem pár mellék utcákat és a sötétebb sikátorokat is, ahol egy piti vagy nem annyira piti tolvajjal találkoztam össze, akivel összetűzésbe kerültem. Pár karcolással meg úsztam az egészet.
Haza hopponáltam, mert már így nem volt muris pénz nélkül kóborolni bár egyszer azt is kipróbálnám hogy fizetőeszköz nélkül meddig bírom ki.
Csapzott frizurával és azzal a pár karcolással értem haza amit szereztem a harc folyamán. Levettem a lábbelimet még kint és csöndesen kinyitottam az ajtót és besurrantam rajta. Rendbe akartam szedni magam az előtt mielőtt apa hazajönne a munkából és nem is akartam Dunnal találkozni sem.  Szerintem most ki van akadva rám és semmi kedvem vele így találkozni. Rögtön le szűrné hogy hát kalamajkába kerültem. Line, pedig kiakadna, ha így toppannék be hozzájuk, ezért jöttem haza először. A bátyám nem parancsolgathat nekem és nem vonhat felelősségre semmivel kapcsolatban sem.  A konyha ajtó nyitva és előtte kell elmenni, hogy fle jussak az emeletre óvatosan be kukkantok. Ott ült Dun az asztalnál miért nem a szobájában kuksol. azokkal a sasszemeivel és füleivel észre veszi, ha átsietek az ajtó előtt. Meg kell próbálni és ez fog menni, ha nagyon belemerül az olvasásba, akkor sikerülhet. Gyors két lépessel elhaladok az ajtó mellett. Nem hallok hangot a konyha felől. Már évek óta tudom melyek azok a lépcső fokok, amik recsegnek, úgy siettek fel a szobám felé, hogy ezeket át lépem kikerülöm, de egyet el hibázok.

A mai napig nem mentem ki anyu sírjához...egyszerűen nem tudtam...még ha Alicevel is kellett volna pár nappal ezelőtt, nem tudtam volna a kapun se bemenni, nem hogy a sírig elmenni. Egyre inkább érlelődött bennem, hogy nem fogom szépen csinálni, mert bazd meg, hogy néz már ez ki. Minden héten tele vannak a lapok az eltűnt lányok képeivel, azok meg ott szedik szét őket, tudni sem akarom, min kell keresztülmenniük, mire a "mészárszékre" kerülnek. Én sem vagyok egy matyóhímzés, de ez megfekszi a nem épp gyenge gyomromat. Lazítani kellene...Lazítsak, ó hogyne, esetleg pengekiszedés közben megdob valaki egy masszázzsal is, vagy mi a picsa? Végül megjelent a nagyságos kisasszony is...előkerült 3-4 nap után. Nem néztem felé, csak olvastam, legalábbis úgy tettem, az újságot, elsurrant az ajtó előtt.
Egy erős gyanú kezd el bennem éledezni, ami egyelőre még nem bont szárnyat a maga tökéletességében, mégis ott van, él és lappang, a megbizonyosodás teljes egészében azonban még várat magára. Ezt komolyan nem vagyok hajlandó elhinni...Hol a torkomban, hol pedig a helyén érzem dobogni a ketyegőm...azt hiszem a mai napot sokáig emlegetni fogom. Magamban. Veszek egy mély levegőt, alakul a hangulatom, alakul... Nyugi...Az a rohadt lépcső...pedig nem akartam róla tudomást venni, de most kénytelen leszek.
- Ideje volt előkerülnöd. Azt hittem leeresztetted magad valamelyik csatornán. - hozzátenném, de nem teszem, hogy örülök, hogy semmi baja, él és virul és hogy itt van. Összecsukom az újságot és felállok, majd az ajtóhoz lépek és nekidőlve fél vállal, keresztbe tett kézzel vetettem rá íriszeim.
- Apa ki volt akadva, hogy leléptél. Aggódott érted. Majd kérj tőle egy bocsánatot. - egy gyors végigmérés, a ruháján és az arcán, majd kitártam bal karomat, mikor meghallottam Ifu hangját, lerepült az emeltről, el Alice mellett, majd rákapaszkodott a karomra és kerek szemével figyelt.
- Öltözz át, fürödj meg, kaja a hűtőben. - löktem el magam az ajtófától és visszaültem a székre.

Hazaértem. Az a hülye lépcső fok és Dun éles hallása. Nem akartam vele találkozni. Amint ki jött és elkezdte mondani, hogy apu aggódott értem, kérjek tőle bocsánatot.
Komoly tekintettel néztem rá a lépcső fordulóból. Miért nem mosolyogtam? Mert nem tettem az érzéseimet előtte. Még mindig bántott engem, ahogy velem viselkedett. Nem vagyok kislány hogy bent tartson nem tűröm el, hogy úgy beszéljen velem ahogy beszélt velem, ha nem adok rá okot és akkor per pillanat nem volt semmi oka. Csak kérdeztem.
Utálom? Nem csak nincs kedvem újabb veszekedésebe torkoló beszélgetésbe vagy nem tudom minek nevezzem, ami kettőnk közt van, mert nem beszélgetés ezt még én is tudom.
Aputól kérjek bocsánatot? Remélem ő is rá jött miért tűntem el otthonról és jól meg regulázta a kedves egy szem fiát. Értem nem kell aggódnia, erős vagyok és talpraesett. Nem kellenek se altatók se nyugtatók, ahogy régen, hogy elaludjak már meg küzdök a rémálmokkal, amik engem régen az őrületbe kergetnek. Rosszul alszom? Igen. Kialvatlan vagyok? Néha. De nem látszik rajtam nem karikásak a szemeim. Ő látta meghalni Anyát? Nem. Ő tudott volna bármit tenni? Nem ugyan azt tette volna anya vele is, mint velem.
Miután befejezi a beszédet és vissza tér a baglyával együtt a konyhába. Tovább lépkedek a lépcsőn. Egy szót se szólt. Meg se kérdezte. Mi történt velem? Miért nézek ki úgy ahogy?
Hát tényleg nem érdeklem Dunt. Veszett fejsze már. Ahogy a szobámba belépek. A tükörben meg pillantom magam elég borzasztónak ítélem meg a kinézetemet. Át battyogok a fürdőbe, jól esik a zuhany. Tiszta ruhát vettem fel és a mélyem karcolásokat szépen leápoltam magamon. Máris jobban néztem ki.
Nem voltam éhes, nem volt kedvem Dunnal egy légtérben tartózkodni így visszatértem a szobámba és a magazinomat olvastam. Amit mindig el rejtek a szobámba hogy Apuék ne találják meg az auroroknak szóló újságom. Tényleg színvonalas újság és a nagyobb bűncselekményektől kezdve a kisebb tolvajlásokig mindenről olvashat az ember.  Riportok különböző aurorokkal és az iskolákról szóló értékelések is nagyon jók szoktak benne lenni.  
Az ablakomon beszáll egy bagoly, Line baglya volt az és egy levelet hozott, amiben Line aggódását fejezte ki és mit képzelek magamról hogy itt hagyok mindent. Gyorsan meg írtam a válasz levelet, hogy itthon vagyok és este mesélek neki. Aztán a táskámból elkezdem kipakolni a az íróasztalomra dolgaimat a vásárolt cuccaimat és a szennyes pedig a földre dobálom a szobám közepére. Majd leviszem később az egészet és kimosom, de nem most fogom ezt végre hajtani.
Rájövök hogy éhes vagyok, így lemegyek, lassan halkan. Bekukkantok a konyha ajtón, mint egy betörő vagy tolvaj. Túl gyorsan hajtottam végre műveletet így semmit sem láttam. Nem akarok a bátyám társaságában enni. Bátorság, Alice.  Majd most hosszabb idő alatt felmértem a terepet... Hát igen nem volt üres a konyha, Ifut láttam bent, de a bátyámat nem. Nem akartam bemenni, mert biztos voltam benne, hogy a közelben van. Lehet, hogy be ment a kamrába és ezért nem láttam meg. Így az ajtó melletti falnak dőltem várakozóan. Hátha meghallom a konyhából a hangját és akkor vissza megyek a szobámba és ott gubbasztok egészen estig míg apu haza nem jön és életmentő segítségemet, Linet áthívom.

Hát jól teszi, hogy nem szól egy büdös szót se és inkább elvonul. Nem akartam pillanatnyilag veszekedni, ahogy elnéztem ő se. De az a tekintet...mintha csak magamat látnám!
A gondolataimba mélyedve ülök vissza, hogy aztán fogalmam sincs mit kezdjek magammal. Meg kéne látogatnom  a srácokat. Hiányoznak. Pedig itt voltak, meg én is voltam.  Ahh...minek? Istenem, minek? Hát úgy nézek én ki, mint aki társaságra vágyik? Nem. Illetve de. De nem. Mert azt nem, nem lehet, nem is gondolhatok rá, és nem, akkor sem. Úúúú, hogy én hogy tudom ilyenkor utálni magam. Nem akarom ezt. Nem, tényleg nem. Utálom. Nem akarom.
Egyre jobban lovalom bele magam ebbe az egész őrületbe, és baromira idegesít.
Tudatosan űzöm ki a fejemből annak a napnak a képeit, amikor elhordtam a húgomat, és megszökött, mégis, minél jobban küzdök, annál jobban a fejembe férkőznek a képek. Miért? Mert a testvérem? Igen! Nem, képtelen voltam a gondolataimmal egymagam maradni. Túl sokat jár az agyam mostanában hülyeségeken. Meg a rengeteg halotton. Ifu az asztalra került, ahol neki állt tollászkodni. Én meg...én meg már nem is tudom mit kezdjek magammal. Bementem a kamrába, hátha találok valami értelmes elfoglaltságot, de helyette...megéreztem, hogy a  testvérem a közelben van. Ez afféle testvéri kötelék. Egy pillanat alatt kerültem ki a raktárból, majd a testvérem elé léptem, megragadva őt a vállánál szorítottam a falhoz. Úgy, hogy ne tudjon meglépni és felképelni se.
- Neked...teljesen elment az eszed, idióta!!? - szorítottam meg erősebben a vállait, miközben a szemébe mélyedtem kicsit dühösen.
- Áruld már el nekem! Most jobb?! Most, hogy elütötted az időt, jobb lett? Megúsztad mindezt? Szerintem csak rosszabb lett! - majd lehunytam a szemem és elfordítottam a fejem, végül eresztettem a szorításon, de nem engedtem el teljesen.
- Látom, nem érted. Alice... örülök, hogy nem esett semmi bajod! - majd elengedtem és hátrébb léptem, mindkét kezemmel a hajamba túrtam, majd a fejemen maradtak karjaim és megcsóváltam a fejem, mekkora idióta voltam...
- Én...sajnálom, oké? De ez, semmin nem változtat. Csak ne lépj le többé, így ne!

Nem vettem észre, de hirtelen ott volt előttem. Egy pillanatra csuktam csak le a szemem és ott volt. Fájt, ahogy a falhoz szorított. Nagyon rosszul esett, ahogy a dühös pillantásait láttam. De nem néztem más hova, nem Dun arcát néztem. Meglepődtem rajta és azon ahogy
Nem volt normális. Nálunk a családba senki se normális. De most más hogy ki volt akadva. És rám volt ki borulva?
Mi lett rosszabb? A kapcsolatunk? Igen az lett, de az ő hibájából és nem az enyémből. Mindig ő taszít el engem. Mindig ő az, aki elsőként kiakad. Nem én kezdem a vitát ő kezdi én csak folytatom. A szavak embere megint lesújtott rám.  Értetlenül álltam előtte legszívesebben egy némító vagy szájzár bűbájjal elhallgattatnám. Nem akartam tovább hallgatni.
Engedett a szorítás és más lett a hangszíne is ha egy kicsit akkor is más lett. Végig Dunt néztem, ahogy ott állt. Nem tudja a szemembe mondani. Nem tudja és nem is akarja. Nem érdekel igen nem érdekel Dun. Sajnálja? Nem változtat semmin? Ja, igen a kapcsolatunkon ezek szerint.
Talán most igen le teszem a némaság fogadalmat. Nem szólok többé hozzá. Szerintem ezt szeretné vagy kap karácsonyra egy Alice Griffen hasonmást, akin kedvére kitöltheti a hangulat változásait és kedvére szórakozhat vele. Én is emberből vagyok és nem egy rongybaba, vannak érzéseim amit nem vesz figyelembe a bátyám. Magával törődik.
Mit mondjak? Nem fogok el tűnni sosem, de el fogok tűnni. Hamarabb, mint gondolná, nem leszek többé az élete része. Én komolyan mondtam többet nem fog látni. Nem jövök haza a szünetekben. Apu dolgozik és én vele nem leszek itthon.
Nem szólok hozzá, nem érdemli meg még azt sem, hogy hazudjak neki egy "rendben"-t. Egy szánalom teljes tekintet eresztek meg felé. Bemegyek a konyhába. Ki veszem a tejet és elő veszek egy poharat is hozzá. Majd egy pohárnyi tejhez kiveszek pár darab kekszet.
Dun maradjon meg a könyveinél. Engem úgy nem érdekel. Mégis mit akar? Ja, igen maradjak csöndbe és legyek láthatatlan. Tessék itt van a csöndes kis húgocskája aki nem szól semmit. Majd megoldom azt is, hogy láthatatlan legyek, amikor neki olyanja van. Már csak 3 és fél hét és nem leszek a lába alatt. Most kellene elmondanom hadd akadjon ki?
Dun, tényleg nem is még mondtam auror leszek. Ez mosolyt csal a szám szélére. Tényleg kiakadna száz százalék hogy ki akadna rajtam. Legyek gonosz és akasszam ki és tetézzem is a dolgokat azzal, hogy el mondom hova készülök. Leülök egy székre és ott tömöm magamba a kekszet a tejjel együtt. Nem nézek rá. Miért nézek rá? Lássa azt hogy mennyire szánnom a bátyámat. Mikor ki mondta azt hogy Sajnálom volt egy olyan pillanat, hogy legszívesebben átöleltem volna. Megrázom a  fejem. Túl idilli lett volna a kapcsolatunkhoz. Utál engem ez látszik rajta... Állandóan taszít. Mitől fél? Miért nem akarja, hogy a közelébe legyek?

Ezt nem hiszem el. Komolyan mondom, ez kiborító. Hogy mi? Itt osztom az eszem a testvéremnek, ő meg semmibe veszi az aggodalmam, amit elég furcsán mutattam felé. Leül és kekszet rág, nem is néz rám. Oké, utálj gyűlölj, de legalább hangoztasd. Azt könnyebb elfogadni, mint azt, hogy semmibe vesz.
- Ali...- ekkor elszürkült a kép, tekintetem elhomályosult és látomás gyötört. Megint. Itt vannak,. Egyedül, ketten egy ellen? Ez? Vér. Robaj, sikoly. A lány arca... Emmeline? Gyűlölet...nekidőlve a falnak tértem magamhoz és levegőért kapkodtam. Levert a víz is. Majd aggódó arccal néztem testvéremre.- Alice! Most azonnal menj át Emmeline-hez és maradjatok ott! Ne ellenkezz! Élethalál kérdés! Menny! - adtam ki az utasítást húgomnak, ha nem mozdult, akkor odaléptem hozzá, vállait fogva hajoltam közel hozzá.
- Bízz bennem. Most az egyszer. Nem kérek mást, csak ezt. Tudom, hogy utálsz, de most... Menny és maradjatok ott. - hangom aggódó volt, de nem játszottam meg, ha a barátnője meghal, vele hal Alice is, akkor pedig...minden eddigi rémálmom valósága válik. Az pedig, nem kedvez senkinek.






[/color]

Mi a baj? Igen még normálisan enni sem hagy engem. Nem akarok rá nézni aggodalmas hangja mégis felébreszti a figyelmemet. Merlinre! Mi történt vele? Miért ilyen fehér az arca, mintha infernust látott volna?
Linehoz, bármikor, bár milyen kérés nélkül simán át mentem volna. De azt mégsem fogom neki meg engedni hogy parancsolgasson. Még hogy ilyen örült és beteges állapotban itthon hagyjam Dunt? Nem, azt nem fogom. Vagy csak átver engem hogy egyedül lehessen. Mikor oda lépet hozzám és a szemeimbe mondta azokat a szavakat. A szemében tényleg valami olyat láttam, ami félelmet keltett benne. Sokszor láttam ezt a szemeiben, de sosem tudtam
- Nem utállak.- jelentem ki nemes egyszerűséggel bátyámnak.-De mindig elrontod valahol azt, ami lehetne jó is.
Majd felállok és ott hagyok mindent. Talán vele kellene maradnom, de nem bírnák vele egy lég térbe se lenni most. Én is elrontom, de mindig ő fokozza tovább az egészet. Nem akarok többé ilyet. Be kellene hódolnom bátyám szeszélyeinek? Lehet, de én nem vagyok az a nagy behódoló típus. Makacs vagyok és ragaszkodok néhány dologhoz. Ezt ő is tudja legalábbis neki kellene a legjobban tudnia. Ők az elsők akiket bármi miatt megvédenék. Még az én ostoba dolgaimtól is, meg döntéseimtől is.
A bejárati ajtó felé sétálok.
- Ugye tudod, hogy te rontottad el?- hangosan mondom hogy Dun is meghallja a konyhában. Felveszem a cipőmet. Aztán szembe jut hogyha át megyek akkor viszek neki valamit amit az Abszol úton vettem egy édesség árusnál, csokit. Mert hisz a legjobb beszélgetős parti csak akkor lehet, ha nassolunk közben valamit. Fent elő keresetem azt a finom édes gyömbér és sütőtök ízesítésű Bertiféle csoki különlegességet.  Meg kezembe vettem azt a sokat használt könyvet amiben anyu neve szerepel vagyis csak az ő könyve lehetett és az ő írásai vannak a lapok margóján. Végül le trappoltam az emeletről.
-Akkor mentem.- Szóltam be a konyhába.
Ez nálam azt jelentette hogy holnap reggelig nem biztos, hogy haza érek. Néha kifekszünk este a tetőre és ott dumálunk a csillagok alatt majd egy kényelmesen háromkor vissza mászunk a szobába és ott folytatjuk vagy bealszunk.