Rodolphus Lestrange
A Sötét Jegy már rajtam van...
Származás : aranyvér
Lojalitás : sötét
Családi állapot : eljegyezve
Lakhely : Upper Flagley
Foglalkozás : átoktörő (Gringotts)
Pálca : ébenfa, sárkányszívizomhúr, 13 hüvelyk
Karakterlap : Lábnyom
 |  Tárgy: Rodolphus Lestrange  Kedd 12 Aug. 2014 - 13:46 | |
|
Rodolphus Lestrange
| Kor: 19, Mardekár, Átoktörő | 
Oldal: sötét, Play by: Enrique Iglesias Vér: Arany Jellem: Ki vagyok én? Tizenkilenc éves fiatal férfi, akinek ugyan még kevés az élettapasztalata, de nagyon magabiztosan lépked az élet mocsaras talaján. Elszántan haladok a céljaim felé, amiket kivétel nélkül el is érek. Egyedül a saját képességeimre támaszkodom, végső esetben sem alázkodnék meg annyira, hogy bármiféle segítséget kérjek. A magam útját járom, amit én taposok ki, és nem függök senkitől. Egy komoly, határozott férfinek tartom magam, de ez nem zárja ki azt, hogy néha lazítsak és szórakozzak. Nem térek ki a konfliktusok elől, mindig teljes meggyőződéssel képviselem az álláspontomat. Észérvek egész hadát sorakoztatom fel magam mellett, amik általában győzedelmeskednek is. Ha nem, akkor ellentmondást nem tűrő viselkedésemmel erőszakolom keresztül az akaratomat. Pontosan meg tudom ítélni, milyen szituációban hogyan kell keverni a kártyáimat, hogy én jöjjek ki győztesként a játékból. Nem riadok vissza az aljas módszerektől, mindent megteszek a siker érdekében, másokra való tekintet nélkül. Van, aki érzéketlennek tart, hisz szemrebbenés nélkül áttiprok bárkin, ha az útamba állnak. Van, aki megközelíthetetlennek vél, hisz senkit nem engedek közel magamhoz, és nem hagyom, hogy kiismerjenek. Van, aki ridegnek gondol, hisz csak kevesen lehetnek tanúi, mikor önfeledten boldog vagyok. Van, aki erőszakosnak ítél, hisz ököllel és pálcával egyaránt jól bánok, a gyengébbik nem előjogaira való tekintet nélkül. Van, aki munkamániásnak képzel, hisz szeretem, amit csinálok, és élvezettel vetem bele magam minden küldetésbe. Más csak egy beképzelt aranyvérű fiút lát bennem, akiből hamarosan egy törtető őrült lesz, ahogy minden más aranyvérűből. Megint más elborult állatnak hisz - csakmert. Hm. Én nem szeretem az embereket. Érzelmesek. Gyengék. Naivak. Ostobák. Irritálóak. Éppen ezért nem is keresem a társaságot, magányos farkas vagyok. Kevés embert tűrök meg magam mellett huzamosabb időn keresztül, legyen szó fiatalról, öregről, férfiről vagy nőről. Ha már a nőknél tartunk... Méltán mondhatom, hogy nem kevés nővel akadt már dolgom, de két hónapnál tovább egyiket sem tudtam elviselni. Mind azt képzelte, hogy majd megváltozom a kedvéért. Vártak a nyálas bókokat, a szánalmas ajándékokat, és azt, hogy én majd feladom az eddigi életformám, és mindent eldobok értük. Nagyon elhitték, de rossz lóra tettek. Ha velem akarnak lenni, majd ők igazodnak hozzám, vagy egyszerűen hagynak élni. Ha nem, akkor különösebb bűntudat vagy szomorúság nélkül búcsút veszek tőlük, és kész. Nem vagyok egy romantikus típus, mint az már kiderült. Ha a szerelem valóban egy mindent elsöprő érzelem, ahogy azt mondják, akkor én még soha nem voltam szerelmes. Nem is vágyom rá, nekem erre nincs szükségem. Egy-két hetes barátnők pont kielégítik az igényeimet és a szükségleteimet. Meg persze ott van a menyasszonyom is.
Ki vagyok én? A Gringotts fiatal, ám annál ambíciózusabb, adrenalinfüggő átoktörője, aki nem riad vissza a kihívásoktól. Az utóbbi két évben beutaztam a fél világot különböző expedíciók tagjaként - eleinte mint tanuló, később mint segéd, de hamarosan már a csoport teljesjogú tagjaként. Szinte kényszeresen keresem az életveszélyes helyzeteket, hogy aztán vért izzadva kikecmeregjek belőlük, majd nagyon elégedett lehessek a teljesítményemmel. Nem véletlenül választottam ezt a munkát. Ha naphosszat egy irodában kéne kuksolnom, egyszerűen megfulladnék, az első fizetésnapomat sem élném meg. Átoktörőnek lenni nem is munka. Ez játék. Egy brutális társas, ahol a táblán én magam vagyok az egyik figura, mindenki mindenki ellen játszik, és ha rosszul lépek, vagy más jobban lép nálam, leütnek a tábláról, s számomra véget ér a játék. Nem félek a haláltól. Szeretem érezni a hűvös lehelletét az arcomon, de szorosabb barátságot nem kötök vele. Az én időm még nem jött el. Túlzottan szeretek élni, és a halál nem merészkedik túl közel az ilyen emberekhez. Éppen ezért bármilyen vakmerően kísérthetem, törvényszerű, hogy sértetlenül megúszom a kalandot. Vagy legalábbis kisebb sérülésekkel. Az eddigi egyetlen komolyabb sebemet Minósz király krétai labirintusában szereztem még tavasszal, mikor egy kimondhatatlan nevű szörnyeteg nyálkája rákenődött a bal felkaromra, és olyan nyomot hagyott rajta, mintha megégett volna egy tenyérnyi felületen. Két hétig bent tartottak a Mungóban - szinte az ágyhoz kellett kötözni, mert három nap után mindenáron vissza akartam menni dolgozni -, de ezt leszámítva megúsztam kisebb, múlékony sebekkel. Ez az én formám, jó csillagzat alatt születtem.
Ki vagyok én? A Sötét Nagyúr egyik elvakult halálfalója, aki képes bármit megtenni a szent célokért. Ha a Nagyúr utasít, nem kérdezek, nem töprengek, csak cselekszem. Nem próbálom megérteni az okokat, nekem elég a tudat, hogy a Nagyúr pontosan tudja, mit miért tesz. Két évvel ezelőtt, mikor tizenhét évesen megkaptam a jegyet, felesküdtem Voldemort nevére, és ez nem üres ígéret volt. Én arra esküdtem, hogy a szolgálatába állítom egész lényemet, minden erőmmel szolgálni fogom, még képességeimen felül is, akár az életem árán. A Nagyúr mindenki fölött áll, így jogosan akar uralkodni az emberiségen. Én nem az eltaposásra váró, nyüzsgő férgek közt fogom ácsingózva óhajtani a kegyes halált, hanem habzsolni fogom az életet. A Nagyúr uralkodik, én dolgozom. Pusztán élvezetből. Az ereimben dübörgő adrenalin az, ami minden pillanatban megerősít: a jó utat járom. Hogy a világnak ez az út a jó-e, azt nem az én dolgom eldönteni, de nekem ez az utam, én ebben találtam magamra. Nem számít, hogy másoknak ez az élet végét jelenti - nekem ez az életem, és ettől kezdve felesleges is rágódni rajta. Hideg fej, hideg szív. Hogy egy kegyetlen gyilkos vagyok? Közel sem. Én nem öltem meg senkit. Hogy havonta pár tucatnyi gyanútlan emberre robbantom rá a házat? Hogy groteszk módon lerobbantom néhány családnyi ember végtagjait, majd végignézem, ahogy elvéreznek? Hogy válogatott módszerekkel robbantom szét a belső szerveiket, és az első sorból élvezem a belső vérzés okozta halálukat? Ugyan. Én nem öltem meg senkit. Csak egy robbantás volt. Tűzijáték. Hát ki ne szeretne játszani a tűzzel? Csoport: Halálfaló Kinézet: Az átlagosnál magasabb vagyok, verem a 192 centit. A hajam és a szemem is sötét színű. A testalkatom átlagos, és én személy szerint jó kiállású férfinek tartom magam. Egyszerűen öltözködöm, általában farmert viselek egyszínű rövidujjú pólóval, vagy kapucnis pulóverrel. Lusta vagyok minden nap borotválkozni, gyakran mászkálok 2-3 napos borostával. A bal felkaromon tenyérnyi égésnyom található, az alkaromon pedig a Sötét Jegy tündököl. (Gyerekkoromban mindig akartam egy tetoválást, de ez a legmerészebb álmaimat is felülmúlta..) Történet: Mi az én történetem? Én vagyok a kisherceg.
Abraham és Yvette Lestrange első gyermekeként szütettem egy zimankós, január végi napon. Azt mesélték, egészen békes gyerek voltam egészen addig, amíg nem tanultam meg járni. Onnantól kezdve alig győztek szaladni utánam, és én léptem elő minden gondjuk és bosszúságuk elsőszámú forrásává. Persze csak a jó értelemben. Aztán megszületett az öcsém, és a "felelősségteljes bátty" szerepét ruházták rám. Rabastan még nálam is rosszabb gyerek volt, a szüleink minden felesleges energiáját lekötötte, így az évek előrehaladtával nekem egyre kevesebb figyelem jutott. Egy cseppet sem bántam, hogy az aggodalmaskodó szülők, nagynénik, nagybácsik, és egyéb számontarthatatlan rokonok már nem ostromolnak naphosszat a különböző kéretlen tanácsaikkal, hanem csak végignéznek rajtam, és drámaian elszavalják a megszokott "mennyit nőtt ez a gyerek már megint" kezdetű szövegüket. Mire végeztem a Roxfortban, tökéletesre fejlesztettem a "felelősségteljes felnőtt fiú" álcáját, amivel a családom előtt azóta is takarózom. Büszkék rám, hogy ilyen remek munkám van, és a saját lábamra álltam. A családi összeröffenéseken csak évente néhányszor jelenek meg - meglepően egyszerű azzal az indokkal kibújni minden kötelezettség alól, hogy épp külföldi expedícióra indulok. Nem elég, hogy hétről hétre elhiszik ezt a harmatgyenge füllentést, de minden hazugsággal egyre büszkébbek "az ő keményen dolgozó fiukra." Egyre gyakrabban jelentik ki, mennyire megnyugtatónak érzik, hogy én vagyok a hatalmas családi vagyon örököse, és bizonyára felelősségteljesen fogok bánni a pénzzel, ha eljön az ideje. Őszintén szólva remélem, minél később szakad rám ennek a felelősségnek a súlya. Nincs szükségem több pénzre, mint amennyit magamnak megkeresek. Normális színvonalon élek belőle; rendesen eszem, van mit felvennem, és egy házimanóval felszerelt kis londoni lakást tartok fenn belőle - mi másra kéne költenem? Ha a nyakamra akasztanának egy tízezer galleont rejtő zsákot, fogalmam sem lenne, mit kezdjek vele. Ledobnám az első sarkon. Nincs szükségem semmire, köszönöm szépen, csak a függetlenségemet akarom megőrizni.
Mi az én történetem? Én vagyok Oblonszkij.
Gyerekkoromban sokat utazgattunk a családommal - apám szüntelenül aranyvérű diplomáciai kapcsolatokat építgetett, és a jópofizós látogatásokra hurcolta el a feleségét és a gyerekeit. Egy ilyen út során ismerkedtem meg a velem egykorú Levin Dolohovval. Ő a Durmstrangba járt, és csak évente párszor találkoztunk, de azonnal megtaláltuk a közös nevezőt. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy legjobb barátokká váljunk. Az iskola befejezése után Levin Nagy-Britanniába költözött, és azóta minden eddiginél többet hülyülünk együtt. Vérontás, pia, nők, vagy egyszerűen csak poénkodás a mások kárára - bármi jöhet. Kölcsönösen rángatjuk bele egymást a különféle kockázatos, vagy szimplán őrült kalandokba. Levinen kívül kevés barátom van, és ők is csak bizonyos oldalamat ismerik, nem a személyiségem egészét. A Roxfortban például mintadiák voltam. Kitűnővel végeztem, prefektusként, a Mardekár kviddicscsapatának őrzőjeként és kapitányaként, egyszóval minden téren odatettem magam. Igazi mardekáros diákhoz illően fennhordtam az orrom, leszóltam mindenkit, párbajoztam a folyosón, és elkövettem ezt-azt, de mindez belefért az "ártalmatlan diákcsíny" kategóriába. Voltak felszínes haverjaim, futó barátnőim és esküdt ellenségeim, ahogy mindenki másnak is. Helyenként kissé antiszociális voltam, de nem lógtam ki a sorból túlzottan. (Talán csak a tornasorból.) Sokan ismertek a suliban, és ismernek a mai napig, de kevesen tudják, milyen is vagyok valójában. Ismerik az évfolyamelsőt, a prefektust, a kviddicskapitányt, de engem nem ismernek.
Mi az én történetem? Én vagyok Peter Kien.
Szüleim kisgyermekként eljegyeztek Bellatrix Blackkel. Az oka igazán egyszerű: ezen a frigyen keresztül egyesül a két nagymúltú aranyvérű família. Az ereinkben csörgedező vér tiszta marad, a pénz jó helyre kerül, a két család szövetsége minden más köteléknél erősebb lesz - tulajdonképpen mindenki jól jár. Kivéve persze az ekkoriban még mit sem sejtő gyerekeket. A gyerekek azonban hamar felnőnek, és rádöbbennek (vagy nem), hogy szüleik marionettbábui, és nem dönthetnek a saját életük alakulásáról. Van, aki ebbe beletörődik, a többiek kitagadottként végzik. Ha gyűlölném, akit nekem szántak, talán én is lázadtam volna. De Bella... Kedvelem őt. Sőt, szeretem. Nem szerelemmel, de testvéri szeretettel - ami magába foglalja azt is, hogy bizonyos helyzetekben legszívesebben pusztakézzel megfojtanánk egymást, de ezt a néhány alkalmat leszámítva remekül kijövünk. Tetszik a belső tartása, a keresetlensége, a megzabolázhatatlansága, a puszta lényéből áradó mocskos szenvedély. Hiába szeretem testvéremként, mikor ránézek, a nőt látom benne. Szerintem ezzel nincs is semmi baj, elvégre hamarosan a feleségem lesz. Bár hogy mennyire hamarosan, az kérdéses, hiszen egyikünk sem sürgeti az esküvőt. Ő ódzkodik tőle, engem meg egyszerűen nem izgat. Talán az lenne logikus, ha úgy érezném, a házasság csak egy bilincs, ami korlátoz, de biztos vagyok benne, hogy Bellával nem ilyen lenne a kapcsolatunk. A "boldogító igen" köztünk egy szoros szövezség kezdete lenne, de külön utakon járnánk, korlátok nélkül. Sosem jutna például eszembe, hogy kérdőre vonjam, hűséges-e hozzám. Amíg az én házamba nem hoz haza senkit, felőlem bármit megtehet. Ha elszabadulnának az indulataink, együtt járnánk le Muglilandbe, hogy azokon a satnya teremtményeken töltsük ki a dühünket. Esetleg a hálószobában. Nem is tudom, melyik változat tetszene jobban.
Mi az én történetem? Nincs történetem. Nem történt velem semmi, amit meg akarnék osztani Veled. Semmi közünk egymáshoz. Nem érdekel a semmitmondó életed - az enyém se érdekeljen Téged. Patrónus: |
|
|
