Bella & Voldemort

Hónapokig dédelgetett álmom vált valóra, mikor a Nagyúr tudatta velem, hogy látni akar. Megannyiszor elképzeltem már első igazi találkozásunkat, de az fel sem merült bennem, hogy Ő maga fogja kezdeményezni. Kettesben leszünk, pusztán az én kedvemért fogja feláldozni egy estéjét, figyelme egyedül rám fog irányulni. Úgy éreztem, soha nem ért még ennél nagyobb megtiszteltetés, soha nem részesített még senki ekkora kegyben. A Nagyúr a leghatalmasabb mindünk közül, az ő kezében fut össze minden szál, az ő egyetlen szava egy új világot hozhat el számunkra.
A megkeresése nem csak mélyen megérintett, de kérdéseket is vetett fel bennem. Ha ilyen pontosan ismer, vajon eddig is folyamatosan figyeltetett? Arra gondolni sem mertem, hogy maga tette volna ezt, de már így is rettenetes boldogsággal töltött el, hogy számon tartja a létezésemet, és potenciális követőjeként gondol rám. Tudja, ki vagyok. Számon tart. Gondol rám. Céljai vannak velem. Soha életemben nem éreztem még magam ilyen kivételezett személynek. Hirtelen úgy éreztem, az iskola csak egy nevetséges színjáték. Az igazi élet odakint vár ránk, és köze sincs ahhoz az ostobasághoz, aminek próbálják láttatni velünk. De nekem felnyílt a szemem, s immár tisztán láttam, micsoda fertő vesz körül. Most, hogy a Nagyúr kinyújtotta értem a kezét, felülről kezdtem szemlélni a roxforti életet, mintegy kívülállóként. Már nem éreztem, hogy bármi közöm is lenne a mellettem élő diákokhoz. Most bukott bennem felszínre az érzés, de valójában a lelkem mélyén már rég nem ide tartozom. S most eljött értem Ő, kihez valójában húz a szívem.
Magabiztos léptekkel haladtam megbeszélt találkozóhelyünk felé. Nagyon izgatott voltam, aggodalom azonban nem volt bennem. Nem rettegtem, hogy esetleg nem felelek meg az elvárásainak. Egyetlen esélyem van, hogy megtegyem rá az első benyomást. Mit gondolna, ha egy remegő térdű fruskát látna ijedten pislogni rá? Legfeljebb ha szánalmat érezne, talán még azt sem. Meg sem érdemelném. De ha ilyen lennék, nem is lett volna itt semmi keresnivalóm.
Ahogy befordultam a sarkon, s megpillantottam magas, szikár alakját, nem volt kétségem: Ő az. Kicsit lassítottam a lépteimen, és megigazítottam göndör fürtjeimet, amik minduntalan az arcomba hullottak. Mikor már alig két méter választott el minket egymástól, lassan megálltam, és épp nyitottam a számat, hogy megszólaljak, mikor szavai megtörték a csendet. - - Hangom nem remegett meg, magabiztosan ejtettem ki ezt a rövidke mondatot. Számtalan érzés kergetőzött bennem. Magam sem tudtam volna megmondani, mit is éreztem, de valójában nem is akartam. Teljes jelenléttel megéltem a pillanatot, s hagytam, hogy magukkal sodorjanak az események. Tekintetemet a Nagyúr hátába fúrtam. - - feleltem, rövidre fogva a választ. Pusztán udvariasságból feltett kérdésnek tartottam, és nem éreztem volna ildomosnak, ha hosszú beszámolóba kezdek a velem történtekről. Különben sem történt velem semmi - erre a találkozásra készültem egész nap.
Mikor meghallottam szavait, melyekben kifejezte felém irányuló kíváncsiságát, s megosztotta velem, milyen régóta figyel, egész testemet elárasztotta a boldogság. El kellett teljen egy pillanat, mire észbe kaptam: ezt ugyanúgy mondhatta csupán udvariasságból is. Lecsitítottam hát forrón lángoló belsőmet, nehogy túlzottan elbízzam magam. Nem gondoltam volna reálisnak, hogy a Sötét Nagyúr személyesen kémkedjen egy tizenéves lány után. Legalábbis sikerült meggyőzzem magam erről.
A szívverésem önkéntelenül is felgyorsult, ahogy Ő lassú mozdulattal felém fordult. Magabiztosan néztem fel egyenesen a szemébe - vagy legalábbis oda, ahol a csuklya alatt a szemét sejtettem. Arcomon önbizalom tükröződött, kíváncsiság - és igen, feltétlen rajongás. - - kezdtem, próbálva óvatosan megtalálni, milyen modorban is kéne beszéljek, hisz a világért sem akartam tiszteletlennek tűnni, de a teljes behódolást sem találtam volna kifizetődőnek - - Egy egészen kicsit zavarba jöttem, mert hirtelen tudatosult bennem: a Nagyúr talán mindent tud rólam, az utolsó kis lényegtelen részletig. Nem hagytam azonban, hogy ez sokáig nyugtalanítson; a következő pillanatban már folytattam is. - - Nem mertem Nagyuramnak szólítani. Ez csak a Sötét Jegyet viselő, beavatott követőinek kiváltsága - ki vagyok én, hogy így hívhassam?