Fabian & Oriana

Az Abszol útból nagyon sokan csak a színes forgatagot látják, az első pálcájukat vásárló diákokat, a mosolygó, vásárlástól kipirult arcokat. A nyüzsgésből félrenyíló kis utcák azonban mocskos, sötét titkokat rejtegetnek és annak ellenére, hogy ez egy köztudott tény mindenki hallgat és némán figyel. Az aurorok évtizedek óta tartják a szemüket a kétes üzletek nyíló-záródó ajtaján pontos nyílvántartást vezetve, hogy ki jött ki és ki ment be. Nem sürgetnek közbeavatkozást, hiszen aki fekete mágiához nyúl nem feltétlen fordul a varázsvilág ellen. Sokuk csak személyes bosszúra áhítozik nem kínhalálra. Kitörni vágyó feleségek, bosszúszomjas férjek, akik a törvényesség keretei között nem találnak megoldást.
Hosszú fekete köpenyem burokként öleli körbe a testemet, arcomat csuklya takarja. Nem néznek rám és én sem nézek senkire még csak különösebben tudomást sem veszünk egymás létezéséről. Az ilyen helyeken nincs nagyobb erény a diszkréciónál. Közülük valónak néznek.. egy árnyéknak a sötétből, akinek éppen annyi rejtegetni valója van, mint az itt elhaladóknak. Súlyos tévedés.
Nyílik egy ajtó, két alak lép ki. Súlyos léptekkel sétálnak tovább a mocskos macskakövön. Egy alak suhan át a Zsebpiszok köz koszos szürke utcáin utánuk. Fekete göndör tincsek, sápadt bőr. Az ismerősség csalfa érzetét kelti bennem mégse mozdulok utána. Nem ezért küldtek engem ide. A másodpercmutató az órán kétszer is körbeér, mire átvillan a név az agyamon. Egy név, amit nagyon régen hallottam már, de nem annyira, hogy el is felejtsem. Ellököm a testemet a vörös tégláktól és abba az irányba mozdulok, amerre néhány perce még eltűnni láttam őket. Gyors léptekkel suhanok végig a mogorva képű eladók és a kolduló öregasszonyok között. Egy sikatórba kilépek, hogy egy kis csendre leljek. Lehet, hogy csak káprázat volt és nem Fabian Prewett? Mi dolga lenne egy olyan embernek mint ő az Abszol út veszélyesebbik felében.
Aztán megüti a fülemet egy hang, amit még álmomban is felismernék. Halk, sercenő hangot ad ki a pálca, amikor varázsolnak vele. Várok még egy pillanatot, hogy még egyszer halljam és megbizonyosodjak róla, hogy nem csak az elmém játszik velem kétes játékokat. De megint hallom és futni kezdek végig a vékony sikátoron. Mielőtt kiérnék a kis gangra megtorpanok, hiszen alig egy lépés hiányzott, hogy beleszaladjak egy láthatóan célt tévesztett átokba. Kilesek a fal mögül, de így is észrevétlen maradok. Mostmár biztosan tudom, hogy aki alig pár lépésnyire kűzd az Fabian. Köpenyem alatt gyorsan előrántom pálcámat készen, hogy közbeavatkozzak, amikor kijutok egykori iskolatársamhoz.

Arcok lebegtek a szemem előtt, arcok amiket már soha többé ne fogok látni, mert lemondtak rólam amiatt, ami vagyok. Anyám lemondott az erejéről és örökségem miatt elengedett engem is. Sosem hibáztattam azért, mert a másik világhoz akart tartozni, még akkor sem, amikor emiatt eldobott magától. Sosem fogom elfelejteni édesapám szemeiben kihúnyó fényt, amikor anyám utolsó varázslatáal elvette az emlékeit rólam. Kegyetlen kegyesség… áldás vagy átok a tudás?
Nem hagyhattam elterelődni a gondolataimat. Az egyetlen, ami igazán számított az a jelen és, hogy van egy valóság, amibe foggal, körömmel kapaszkodnom kell. Nehezen húztam vissza magam a jelen kopár, nedves síkjára, ahol nem várt rám semmi más, mint türelmes várakozás. Egy varázsló nagy erénye a várakozás készsége és az, hogy egy szó nélkül tűrje. Ez is egyfajta teszt, ha úgy tetszik. Parancsot kaptam és nem bukhatok el az egyén gyengeségei miatt. Felelősség és kötelesség már kéz a kézben járnak egymással.
A felismerés érzése úgy járta át a testemet mint egy gyengéd tavaszi szellő, ami a meleg ígéretével kecsegtet, de valami ennél sokkal nagyobb horderejűt hordoz magában. Az adrenalin, ami szétárad az ereimben enyhe gyomorgörcsöt idéz elő a félelemtől, hogy elkéshetek. Életek vannak a kezemben. Lépteim gyorsak és ruganyosak azonban nesztelenek. Nem kívánom senki figyelmét sem magamra vonni idő előtt.
Az eszmélés miszerint még jókor érkezem egy kis endorfin termelést vált ki az agyban. A nők legtöbbször kedvelik a stílusos belépőt, így én is kivárom a megfelő alkalmat még akkor is ha tudom, hogy egy leendő auror megtámadása komoly következményekkel járna számukra a minisztérium szemében. Nem bízhatom a dolgot a véletlenre. Akkor lépek ki a sikátor védelméből, amikor már nem forog az életem konkrét veszélyben.
Csak egy pillanatra találkozom az ismerős kék szempárral mielőtt ismét a támadói felé fordulna, de nem látom a szemében azt az apró csillanást, ami felismerésem jelezné. Nem tudja, hogy ki vagyok. Nem is baj.. nem kifejezetten csevegni jöttem.
Nem használhatok olyan varázslatokat, amik életveszélyes sebet ejtenének az ellenfeleinken, így egyenlőre a lefegyverzés a célom nem pedig az, hogy konkrétan kárt tegyek a két idegenben még akkor sem ha láthatóan nem barátságosak a szándékaik.
Leoldom magamról köpenyem és hagyom, hogy hátamon végig szánkázva a földre csússzon, hiszen igencsak gátolt mind a mozgásban, mind a látásban. Nem hagyhattam vakfoltokat.
Az elhárított átkok aránylag hangosan csattannak a vörös téglafalakon. Az iskolában nem szerettem a párbajozást, mert a sok figyelő szempár miatt gyakran tévesztettem el a varázsigéket és nem akartam sérülést okozni.
Néhány perc sziszifuszi kűzdelem után azonban végre sikerült az egyikőjüket eltalálnom. A Levicorpus egy nagyon hasznos bűbáj tud lenni. Nem okoz sérülést csak a célszemélyt a bokájánál fogva a levegőbe rántja. Az egyetlen, ami hibádzott az az volt, hogy a pálcáját nem ejtette el hanem kűzdött vele tovább.