Roxfort, 1977
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Figyelem! Az oldal elköltözött! The Order of The Phoenix
1977 novembere.
Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...

Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videó Figyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Latest topics
» Lily & Severus
by Lily Evans Csüt. 28 Ápr. 2016 - 21:33

» Violette & Louis
by Louis A. Deveroux Szomb. 16 Ápr. 2016 - 19:10

» Mark & Ivory
by Mark Cavelier Szer. 13 Ápr. 2016 - 20:52

» Híreink!
by Mark Cavelier Szer. 13 Ápr. 2016 - 20:13

» Evans & Black
by Lily Evans Vas. 10 Ápr. 2016 - 12:27

» Lauren & Gwenog
by Gwenog Jones Csüt. 7 Ápr. 2016 - 18:09

» Kate & Gwenog
by Gwenog Jones Kedd 5 Ápr. 2016 - 22:08

» Kate and Ariana
by Kate Denver Kedd 22 Márc. 2016 - 23:28

» Szent Johanna Gimi - Élj a Mának!
by Ariana Amberson Vas. 20 Márc. 2016 - 13:25

» Kate keresi...
by Kate Denver Pént. 18 Márc. 2016 - 17:10

» Marlene & Rita
by Rita Skeeter Hétf. 7 Márc. 2016 - 15:32

» KÉSZ VAGYOK!
by Vendég Vas. 6 Márc. 2016 - 14:40

Ki van itt?
Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (18 fő) Hétf. 1 Szept. 2014 - 21:09-kor volt itt.

Share | 
 

 Peter Pettigrew

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Peter Pettigrew
„Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
„Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél.
avatar

Származás : félvér
Lojalitás : Tekergők
Családi állapot : egyedül
Lakhely : Brades, Roxfort
Foglalkozás : tanuló
Pálca : mogyoróbokor, egyszarvúszőr, 11 hüvelyk
Idézet :
Karakterlap : Én?
Karakterzene : If it can be broke then it can be fixed
Playby : Dane DeHaan
Kép :

TémanyitásTárgy: Peter Pettigrew   Kedd 20 Jan. 2015 - 14:58


Peter Pettigrew
Peter, Wormy
Kor: 17 éves  Ház: Griffendél  Évfolyam: hetedik   Oldal: Tekergők

Jellem:


„Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, házad Griffendél. Oda csak az kerül, ki semmitől se fél.” Gyakran töprengek azon, hogy a Teszlek Süveg miért a Griffendélbe osztott és miért koptatom a Roxfort padjait már hetedik éve oroszláncímeres egyenruhában. Attól tartok, ez az évszázad tévedése volt, mert én nem vagyok bátor, de még csak olyan magabiztos sem, mint háztársaim többsége. Eltűnök a hivalkodó bagázsban, mint patkányok a pince sötétjében, és csak nézem őket kívülről, míg ők nem látnak engem. Én tudom kik ők, míg bennem csak azt az alacsony, sápadt srácot látják, aki a népszerű James Potterék nyakán lóg. A szemükben nem vagyok senki, csak a híres-neves Tekergők állandó kiegészítője, James és Sirius árnyéka, talán még a nevemet sem tudnák megmondani. Nincs is benne semmi különleges. Peter Pettigrew. Még alliterál is, hogy még idétlenebbül csengjen. A barátaim – az egyetlenek, a Tekergők, ahogyan mi hívjuk magunkat egymás között – egyszerűen csak Peternek vagy Féregfarknak szólítanak. Semmi Pete, Petey vagy Peter Pan, vagy tudom is én milyen idióta beceneveken aggatnak más Peterekre.
Sokan bármit megtennének azért, hogy a helyemben legyenek és a Griffendél kedvenceivel lógjanak. Talán azt gondolják, hogy ettől majd ők maguk is népszerűek lesznek és majd mindenki imádja őket. Hát akkor most elmondom, hogy rohadtul nincs így és ne áltassa magát senki. Ha szarnak a fejedre, az akkor sem lesz másképp, ha magával Merlinnel haverkodsz össze, legfeljebb majd röhögnek a hátad mögött, hogy mekkora szerencsétlen vagy. Kegyetlen, de így van, fogadja el mindenki. Én már megszoktam az évek alatt, hogy senki sem kíváncsi rám azon a néhány emberen kívül, akiket a közeli barátaimnak nevezhetek, bár olykor úgy érzem, hogy közéjük se illek be teljesen. James… Ő menő, kviddicsezik, nem fél semmitől és mindig tudja mit csináljon. Sirius… Az ügyeletes kelekótya szívtipró, a lányok imádott hercege. Remus… A csapat esze, aki minden órára készül és gondolkodik mindenki helyett. Én pedig… csak úgy vagyok. Tudod, mint a gumikacsa, aminek nincs semmi funkciója, csak létezik a nagyvilágba. Na, ez vagyok én. Peter, a gumikacsa. Gumipatkány.
Én tényleg igyekszem nem hátráltatni őket a népszerűségben és felzárkózni hozzájuk, de valahogy mindig sikerül elrontanom a dolgokat. Kezdve azzal, hogy állandóan beteg vagyok. És ha azt mondom, állandóan, akkor az alatt értsd is azt. Egy kis langyos szellő is elég ahhoz, hogy egy hétig a gyengélkedőn feküdjek megfázással, így persze az órák feléről is hiányzom. Komolyan próbálom pótolni a dolgokat, de egyszerűen nem megy, ha csak Remus kusza jegyzeteiből tudom kikövetkeztetni az órák anyagát. Szóval röviden és tömören a jegyeim sem valami fényesek. Örülnék, ha fényes sportkarrier vagy egyáltalán bármilyen jövőkép is állna előttem, de egyelőre örülök, hogy egyik napról elvegetálok a másikra. Szeretem a kviddicset… nézni. Elsősként a második Repüléstan óránk alól felmentettek, mikor az elsőbe szépen belerondítottam egy asztmás rohammal. Igen, asztmás is vagyok. Tehát seprűlovas pályafutásom itt derékba is tört, bár be kell vallanom, nem igazán bánom, mindig is tériszonyom volt.
Láttad már azt a görbetörzsű fát a Tiltott Rengeteg mellett? Nem, igaz? Gondoltam, rajtam kívül senki sem jár oda túl gyakran. Nincs ott semmi érdekes, az avatatlan szemnek semmiképp. Pedig barokk körmondatokban lehetne áradozni arról, ahogy az öreg ágak lengenek és recsegnek a szélben, a levelek a hajadba esnek, alattad pedig nyirkos a fű, miközben letelepszel a fa kiálló, göcsörtös gyökereire és felcsapod a könyvedet. Szeretek olvasni, a könyvlapok mögé bújva az lehetek, aki akarok. Kívántad már valaha is azt,hogy más bőrében lehess? Én már elég sokszor próbáltam. Nem, nem, dehogy… nem a könyvekre gondolok. Rajtam kívül csak nagyon kevesen vannak, akik tisztában vannak vele, milyen egy másik testben létezni, milyen érzés apró rágcsálólábakon átosonni a fúriafűz alatt, milyen az, mikor a sárguló fűszálak magasabbak nálad… Nem, ezt csak nagyon kevesen tudják elképzelni. Szeretek kilépni önmagamból, kicsit elbújni, ahol senki sem talál meg. Természetesen erről Ágason, Tapmancson és Holdsápon kívül senki sem tud, ők pedig még ebben is leköröznek. Már megint. Szarvas, hatalmas kutya, vérfarkas… és ott kullogok én, igen, az a szerencsétlen patkány.
Talán egyszer majd azt fogom érezni, hogy vagyok valaki, hogy valakinek számít a létezésem-nemlétezésem. Talán. Majd. Addig is türelmesen várok, mosolyt erőltetek az arcomra és még magammal is elhitetem, hogy minden rendben van. Mert minden rendben van. Nem tudtad?

Küllem:


Szürke. Leginkább így jellemezném magam. Nem tűnök ki társaim közül extravagáns külsővel, teljesen átlagosnak írnám le magam. Sápadt arc, karikás szemek, bágyatag szürkék tekintet, seszínű haj. A ruháim legtöbbször lógnak rajtam, gyűröttek, mintha a kutya szájából rángatták volna ki őket. Nyakkendőt kötni nem tudok, az egyenruha úgy áll rajtam, mint tehénen a nadrág. A kezem gyakran remeg és szinte mindig jéghideg, azt olvastam, ennek a vérkeringéshez van köze. Amúgy alacsony vagyok, vézna és csontos. Szóval semmi figyelemreméltó. Valahogy így jellemezném magam.

Piszkosszürke-barna, csatakos bunda, fekete bogárszemek. Az orra mozog, miközben szaglászik, a bajsza meg-megremeg. A lábai fürgék, ahogy átoson az árnyékban, a földön, a lábak között. Csak egy egyszerű patkány, nincs benne semmi különös.

Történetem:


Azt mondják, a világon minden okkal történik. Minden a maga rendje szerint halad és amit kapunk, azt okkal kapjuk. Ha vétkezünk, akkor bűnhődnünk kell érte, ha pedig jót teszünk, akkor méltó jutalomban részesülünk. Én mindig igyekeztem jó gyerek lenni, megfelelni anyámnak, aki egyedül nevel engem abban a brades-i, lakótelepi kis egyszobás lakásban, ahol szinte egész életemet töltöttem – mégsem érzem azt, hogy elnyertem volna a jutalmamat ezért.
A lakásunk falai piszkosszürkék, a levegő nehéz és szúrós szagú az állott cigarettafüsttől és olcsó kávétól, a padló nyikorog, minden lépésre fájdalmasan felsikolt. A szobámban csak egy ágy, egy komód – az egyik fiókja leszakadt - , egy autópályás szőnyeg és három kartondoboznyi könyv van. Ez minden magántulajdonom, és sajnos attól tartok, ennyi is marad.
Apámat nem ismerem, nem társul arc az agyamban ahhoz a fogalomhoz, hogy apa. Anyukámat akárhányszor kérdeztem róla kisgyerekként, csupán egy nevet sikerült kicsikarnom belőle. Nicholas Pettigrew. Nem tudom, hogyan ismerkedtek össze és miért nincs az életünkben. Lelépett és pusztán ez számít, ezután a húzása után nem is szeretném megismerni őt. Szar alak lehet. És még én vagyok patkány…
Örülnék, ha lenne mit mesélnem a múltamról, ha már a jelenem két szóra sem érdemes. De sajnos ez nincs így, a gyerekkorom untatóan átlagosan telt, attól a heti néhány alkalomtól eltekintve, amit a helyi kórház ügyeletén töltöttem, fulladással. Krónikus asztmám ellenére anyám nem szokott le a dohányzásról, azt hiszem, talán ez lehet az oka annak, hogy mostanra is megmaradt ez a nem éppen üdítő betegségem.  
Tizenegy év szürke egyhangúság után a Roxfortot életem kalandjaként fogtam fel, még akkor is, ha az Abszol utat egyedül jártam be tankönyvek és egyéb tanszerek után kutatva. Mindent használtan vettem meg, így is alig jöttem ki abból a maroknyi pénzről, amit anyám a kezembe nyomott aznap reggel, miközben kitöltötte magának az aznapi első pohár rossz szagú vörösbort. Alig bírtam hazacipelni azt a rengeteg holmit és újdonsült háziállatomat, Karlt, a macskát. Karl Linnéről neveztem el, emlékszem, előtte nem sokkal akadt a kezembe egy könyv róla. Olykor még visszavágyódom azokba az időkbe, mikor minden érdekelt és nyitottan, kíváncsian szemléltem a világot, nem pedig olyan fásult közönnyel, mint most.
Letörölhetetlen mosollyal és naiv reményekkel tettem meg első utamat a Roxfortba, még az sem bomlaszthatta lelkesedésem, hogy csak egy csapat lány mellett jutott hely számomra a vonaton. Az egyikőjük sírt, mert hiányoztak a szülei, a többiek viszont egész úton lányos dolgokról fecsegtek. Nagyon feszélyezett a jelenlétük, de máshova nem mehettem, így csak tűrtem. Ahogyan most is teszem minden egyes alkalommal. Tűrök, tűrök, tűrök, ki tudja meddig bírom még, hogy ne teljen be az a bizonyos pohár.
Rengeteget olvastam a Roxfortról, mielőtt az iskolába utaztam, azonban mégis leírhatatlan volt az az érzés, amikor megpillantottam a mesébe illő ódon kastélyt. Akkor, abban a pillanatban hatalmába kerített egy érzés: ilyen lehet otthonra találni. És az otthonhoz család is dukált, amit a Griffendél ház tagjainak személyében sikerült megnyernem.
Sosem volt erősségem a barátkozás, féltem odamenni másokhoz és kezdeményezni. A többiek viszont tudomást sem vettem rólam az első hetekben, még a nevemet sem jegyezte meg senki. Pedig igazán semmi bonyolult sincs benne. Pe-ter Pet-tig-rew. Mindez egészen addig tartott, míg két hónap után rosszul nem lettem egy Bájitaltan órán és nem más kísért ki a gyengélkedőre, mint James Potter. Igen, az a James Potter, a menő és népszerű James Potter, akit mindenki imádott és akihez más helyzetben hozzá sem mertem volna szólni. Azt hittem, puhánynak fog tartani és mindenkinek elmondja majd, milyen szerencsétlenül estem ki a padból óra kellős közepén, de mégsem így történt. Másnap meglátogatott a gyengélkedőn, ezúttal viszont nem egyedül, hanem hatalmas cimborájával, Sirius Blackkel. Én pedig hirtelen abban a szituációban találtam magam, hogy az évfolyamunk két legnépszerűbb sráca ül az ágyam mellett, megisszák a töklevemet és tulajdonképpen nagyon jól érezzük magunkat. Meséltem nekik a mugli városról, ahonnan származtam, hogy milyen vicces öreg nénik laknak az utcánkban és hogy egyszer kiskoromban rárobbantottam az egyik zsebkutyájára egy szemeteszsákot. Azt hiszem, itt kezdődött el a Tekergők története.
Az évek alatt összekovácsolódtunk és annyi örök emléket igyekeztünk felhalmozni, amennyi csak lehetségesnek bizonyult – vagy talán még annál is többet. Csínytevések és balhék tucatját vállaltuk magunkra, a barátságunk pedig egyre szorosabb lett. Sok mindennel alátámaszthatnám ezt az állítást, de egyetlen egy dolgot hoznék fel: Remus farkaskórját és csapatunk reakcióját. Valószínűleg a legtöbben futottak volna, hogy felnyomják valamelyik tanárnál a mindenki számára veszélyes vérfarkast, mi viszont egyetlen egy emberért aggódtunk, aki pedig nem más volt, mint Remus. Úgy éreztük, nem hagyhatjuk őt magára, nem csinálhatja végig egyedül ezt a borzalmat. Tizenévesen elég merész elhatározás volt animágiát tanulni, és valljuk be, elég veszélyes is. Máig sem értem, hogy nem maradt egyikünk sem félig állat-félig ember bőrben, vagy kutyaszőrrel a hátán, esetleg agancsokkal a fején. Valahogy mégis kitanultuk a mágia egyik legnehezebb ágát, csak hogy barátunk segítségére siethessünk. Évek óta, minden teliholdkor felöltjük állatformánkat és elkísérjük Remust a mostanra Szellemszállás néven elhíresült lepusztult házba, ahol senkiben sem tehet kárt.
Barátságunk végső megpecsételése a Tekergők Térképe volt, amelyet Remus rajzolt a Roxfort teljes alaprajzát átmásolva és megbűvölve. Művünket, amely megmutatta a Roxfortban tartózkodó emberek helyét, már „álnéven” írtuk alá. Holdsáp, Tapmancs, Ágas és Féregfark urak büszkén prezentálták a Tekergők Térképét, amit talán majd a következő generációk is használni fognak egyszer. A gyerekeink… Már akinek lesz.
Szeretném azt mondani, hogy ez egy boldog történet, hogy az életem csupa cukormáz és vidámság a Tekergők társaságában. De sajnos ez hazugság lenne. Mindig is én voltam az, aki a legkevésbé illett közéjük, aki csak púp volt a hátukon a folyamatos nyápicságával és szerencsétlenkedéseivel. Néha bűntudatom van emiatt, máskor viszont csak dühös vagyok az egész világra. Én miért nem lehetek olyan, mint ők? Mitől lesz valaki közkedvelt és mitől válik valaki élő szellemmé a társai szemében? Mikor fogom azt érezni, hogy valakinek igazán szüksége van rám? Vajon Jameséket megviselné, ha egyszer végleg eltűnnék az életükből? Gyakran gondolkozom efféle kérdéseken és ilyenkor egyre és egyre távolabb érzem magam tőlük, pedig szívem szerint görcsösen kapaszkodnék beléjük. Az életemben ők az egyetlen stabil pont, akikre számíthatok és akik számítanak.
Mikor egyedül vagyok, fájdalmasan magányosnak érzem magam, néha csak lekuporodok a sarokba, átkarolom a térdeimet és imádkozom valamilyen felsőbb hatalomhoz, hogy észrevegyen valaki. Bárki.  
De a patkányokat senki sem veszi észre, míg el nem hozzák a pestist.


Patrónus: tüskéspatkány  Vér: félvér  Pb: Dane Dehaan Csoport: Griffendél


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lily Evans
„Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
„Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél.
avatar

Származás : Mugli
Lojalitás :
Családi állapot : Se vele, se nélküle...
Lakhely : Hogwarts
Foglalkozás : Diák Prefektus
Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll
Keresem a... : ...legrégibb barátomat.
Idézet :
" She hated him.
Nah, she didn't."

Karakterlap : behind green eyes
Karakterzene :
I can't live, I can't breathe
&
"Cause I don't need this life
I just need…
Somebody to die for
Somebody to cry for
When I'm lonely"

Playby : Karen Gillan

TémanyitásTárgy: Re: Peter Pettigrew   Pént. 23 Jan. 2015 - 17:00

ELFOGADVA!
Szépen megfogalmazott, tartalma karakter hű lap, köszönöm Smile) Természetesen elfogadva, már csak játszótárs keresés vár rád.

_________________
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Peter Pettigrew
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Marauders - A Tekergők :: Információk :: Karakterek :: Tanulóink :: Griffendél-
Ugrás: